Amire csak Rembrandt volt képes a festészetben

Húsz Rembrandt- és három Vermeer-festmény is látható a Szépművészeti Múzeum csütörtökön nyíló tárlatán.

Most pedig mindjárt három is bekerült a kiállítás Városok és polgárok című fejezetébe: Az asztronómus, A geográfus és A katolikus hit allegóriája. Az első a Louvre-ból, a második Frankfurtból, a harmadik New Yorkból érkezett.

Ha csak ezt a három képet látnánk, már akkor is megérthetnénk, miért beszél a kiállítás címe „arany évszázad festészetéről”: egy olyan polgári kultúra művészetének remekművei sorakoznak a falakon, amelyet alapvetően meghatározott a spanyol Habsburgok ellen a szabadságért való küzdelem és a protestáns erkölcs, a gazdasági fellendülés és az ahhoz kapcsolódó általános jólét, a műveltség, a városias kultúra és a tolerancia.Noha a protestáns templomokból száműzték a vallási tárgyú képeket, a hét északi németalföldi tartomány lakosságának egyharmadát kitevő katolikusokat nem tiltották el vallásuk gyakorlásától. Így a jelentős személyiségeket – élükön a függetlenségi háborút irányító Orániai Vilmossal vagy a magyar protestáns gályarabok kiszabadítójaként is tisztelt Ruyter generálissal –, jómódú polgárokat megörökítő portrék, csoportképek, az élet minőségére utaló csendéletek, életképek, városképek, a természet értékei iránti fogékonyságot jelző tájképek mellett a vallási tárgyú, bibliai témájú művek sem tűntek el a korszak festészetéből.

Éppenséggel ez a műfaj az egyik, amelyben Rembrandt és műhelye is kimagasló jelentőségű műveket hozhatott létre, ahogyan azt a tárlat ötödik, egyben központi, Rembrandt és fényköre című fejezet bizonyítja.

Igaz, az első Rembrandt-kép, amellyel a tárlaton találkozunk, már a második, Arcok az aranykorból című fejezetében felbukkan, az 1632-es Fiatal nő képmása, mellette Frans Hals két évvel későbbi Férfiképmása függ. Nagy mester volt Hals is, tagadhatatlan, de ahogyan Rembrandt a hajat takaró tüllkendőt, a nyak- és a csuklófodor csipkéit, főképpen pedig a fiatal nő érzelmeit elrejtve kifejező arcvonásokat megfestette, nos, erre rajta kívül más nem volt és nem is lesz képes a festészet történetében.  Igaz, elmondhatnánk ezt három évvel korábbi önarcképéről, vagy a fiát, Tituszt ábrázoló portrékról is, amelyek a tárlat csúcspontját jelentik.

A Rembrandtnak és műhelyének szentelt fejezet legkorábbi műve, a Szemüvegárus 1623-ból származik, az utolsó az említett 1669-es önarckép. Találkozunk ebben az összeállításban bibliai témájú kompozícióival, de a Szépművészeti egy New York-i magángyűjteményből kölcsön kapta a nagyméretű, Minervát ábrázoló festményt is, amelynek külön érdekessége, hogy egykor a híres magyar magángyűjtő, Nemes Marcell birtokában volt.

A fény és az árnyék drámai kontrasztja, a matérián át sugárzó éteri tisztaság jellemzi e műveket, az anyagi érték szellemivé válik rajtuk. Még akkor is, vagy éppen azért, mert Rembrandt a finom rétegekkel kialakított sima felszín helyett hol puhább, széles ecsetvonásokkal, hol pedig vastagon felvitt festékrétegekkel, a kortársak által „durvának” nevezett festésmóddal építette fel a formákat, amelyek szemlélésére a mester a jó megvilágítást és egy bizonyos távolság tartását javasolta.

Nos, itt a páratlan alkalom: a budapesti látogató immár történelmi távlatból, a lehető legkedvezőbb fényviszonyok között szembesülhet a holland arany évszázad legkiemelkedőbb mestere és kortársai művészetével.