Egyszer-egyszer azért énekhangot (akár a Még azt mondják komplett feldolgozását) vagy több lassabb, minimalistább kompozíciót is meghallgattunk volna; bár igaz, hogy a Mező így is kerek egész, Lajkó Félix pedig – helyesen – menjen csak arra, amerre a zenei ösztöne diktálja. Az egyes darabok szinte filozofikusan tömör, de kifejező címei láttán, a zenét hallgatva erős képek jelennek meg lelki szemeink előtt. Mintha valahol a Dél-Alföldön játszódó, mágikus realista novellát olvasnánk, vagy rögtön az abból készült filmet néznénk.
A nyitó Csárdás első pillanatban beemel Lajkó Félix citeravilágába. A Mezővel szétáramlik a boldogság. Az Eper szellős, a Szellő viszont játékos. A Cipő mintha egyfajta népi tangó lenne. Ezt követi a drámai, lendületes Nyár, ami a Még azt mondják... motívumait is megidézi; s így tesz a Kijárat is és a Vasút is. A Forgalom lendülete szinte rázuhan a hallgatóra: hat és fél perces hosszával, összetettségével, kiteljesedettségével az album igazi súlypontja. Ezután már rövidebb etűdök jönnek: a Szépség és a szörny népzenei mélységbe/magasságba ránt; a Bolygó újra elrepít, a Gyár szaggatása továbbvisz. A Kuvasz ideges vibrálása után pedig a nyugodt Hajszál zárja ezt a különleges lemezt.
