Cseh Tamás sosem látott és hallott felvételei

Nagyharsányban augusztus 2-án az Ördögkatlanon, míg Budapesten augusztus 6-án a Karmelita udvarban mutatják be először a Cseh Tamás arcai című filmet.

Egy betiltott televíziós film 1974-ből

− Ön sokat dolgozott együtt a Századunk című történelmi tévésorozatban Cseh Tamással, személyesen is jól ismerték egymást. Volt olyan, ami a kutatómunka alatt mégis meghökkentette?
− Mindig is tudtam,ám a valóságban mégiscsak meglepő, hogy az emlékezet milyen különböző lehet, és mennyire töredezett. Bocsánat, hogy régészeti hasonlattal élek, de egy életművet rekonstruálni kicsit olyan, mint amikor találunk egy összetört vázát, és azt a különféle darabjaiból próbáljuk összerakni. Keressük a részeket, melyek illenek egymáshoz, ám a széleik letöredezettek, és a váza, még ha össze is állítjuk, már sosem lesz olyan, mint amikor sértetlen volt. Harminc-negyven interjút rögzítettünk Tamás barátaival, alkotótársaival, mindenkinek van a visszaemlékezésében egy-egy fontos mozzanat, ami kicsit eltér a többiekétől. Most is tanulság: csak a források összességéből merítve lehet egy történetet rekonstruálni, bár a történelem mindig is absztrakció marad, minden történész kicsit mást gondol ugyanarról a történetről. Cseh Tamás saját visszaemlékezései is sok mindenben megleptek: Tamással először 1970-72-ben kezdtem először dolgozni, amire Tamás úgy gondol vissza, hogy én „elhagytam”, pedig egy frászt! 1974-75-ben még próbáltunk csinálni egy filmet Auguszta főhercegnőről, az arisztokratákról, amit nemrég találtam meg. Tamás énekelte fel a dalokat, Bereményi Géza írta hozzá a szövegeket, de a televízióban felháborodtak, szinte minden darabját kidobták a filmnek. Tamás nem emlékezett már arra, hogy az együttműködést nem azért hagytuk abba, mert elfelejtettük volna egymást, hanem azért, mert betiltották a filmet.

− Miért tiltották be?
− Az arisztokraták 1974-ben még éppen megtűrtek voltak Magyarországon, a hatvanas években közülük sokakat még megfigyeltek. Nem lehetett róluk filmet készíteni. A Századunk című történelmi sorozatban is, ha megszólaltak, a háború előtti államapparátusról beszélhettek, a saját életükről nem. A betiltott film egy darabkáját is meg fogom mutatni ma az Ördögkatlan fesztiválon, a narancsligetes beszélgetésen Bérczes Lászlóval, akárcsak egy-egy részletet a Századunk 2006. szeptember 1-jén felvett adásából, amelyben Cseh Tamás már betegen elbúcsúzik. Nagyon érzékeny pillanatok ezek, ezért inkább csak egészen kis közönség előtt vetítjük le, nem szeretnénk a nagyobb nyilvánosságnak megmutatni.

Orsós magnóval fölvett számok kerültek elő

− Az Iskola utca 35/B kapualjában másfél éve a Cseh Tamás dalaiban megelevenedő világ szereplőinek nevéből álló lakónévsor emlékeztet arra, hol születtek az első dalok. Bár Cseh Tamás nem töltött évtizedeket itt, az életműben mégis különleges helyet tölt be a budai Víziváros.
− Amikor elvégezte a képzőművészeti főiskolát, tanári diplomát szerzett, akkor költözött a Vízivárosba. Nemrégiben digitalizáltuk egy 1972-ben, útlevélkéréshez írt önéletrajzát, amelyben így fogalmaz a rendőrségnek: „Zenei, festői és irodalmi tanulmányaim nyugalmasabb folytatása érdekében ideiglenesen az I. kerület Iskola út 35/A III. emelet 2. alatt lakom, amíg szüleim segítségével épülő társasházunk el nem készül.” (Az önkormányzat később átszámozta az utcát, így lett a ház később 35/B – a szerk.) Ez a mondat zseniálisan visszatükrözi az egész kort. A bizonyos társasház természetesen nem épült a családnak, ám meg kellett magyarázni, egy budapesti szülő gyermeke miért rendelkezik ideiglenes lakcímmel. Ezt ma már – amikor azt tesszük, amit szeretnénk, oda költözünk, ahová akarunk – szinte lehetetlen megérteni, ám akkoriban borzasztó dresszúra alatt éltünk. E kor, amit ma annyira szeretnek csak „legvidámabb barakknak” tekinteni, egy feszültségekkel teli dagonya volt, amiben nem nagyon lehetett előre haladni, inkább csak egy helyben tudtunk topogni. Mindig félni kellett, hogy a nyugati útlevelet, amely háromévenként járt, nem adják meg, mert valamibe majd belekötnek. A Víziváros egy szerencsés véletlen folytán lett Tamás ideiglenes otthona: egyik tanártársa megörökölt egy lakást, és megkérte, mint rokon, költözzön oda albérlőként, nehogy elvegye tőle a hatóság. Ugyanis akkoriban egy embernek nem lehetett két lakása. Nagyon jól érezte magát a Vízivárosban, sokszor visszavágyott oda, a Jeney-féle Halászcsárda, az Isolabella bár és a Csarnok étterem által határolt „Bermuda-háromszögbe”.

− Lehetséges, hogy valamikor megjelenjenek a még sosem hallott felvételek?
− Ha lesz rá erő, ész, akarat és anyagi lehetőség, lehet olyan válogatást összeállítani, amelyek közérdeklődésre tarthatnak számot. Válogatni viszont muszáj lesz: az archívum mindent, így a rossz felvételeket is gyűjti. Volt Cseh Tamásnak több olyan fellépése, ami nem sikerült jól, ezt ő is érezte, és ezért félbehagyta a koncertet, mondván, na majd jön máskor is és többet énekel. Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy bemutassuk, egy-egy dalnak hányféle változata volt. Ám azt nem tervezzük, hogy mindent ömlesztve nyilvánossá tegyünk. Inkább elkötelezett rajongóknak, kutatóknak lehetnek érdekesek azok a hatvanas években, orsós magnóval fölvett felvételek is, amelyek úgy recsegnek, mintha fonográfhengerről szólnának.

Csak a történelmi kontextusban értelmezhető

− Milyen munka vár még az archívumra?
– Jelenleg mentjük a menthetőt, az állományvédelem van munkánk előtérben: ezeket a szalagokat néhány év múlva képtelenség lesz lejátszani, folyamatosan digitalizálunk. Még legalább ötven-hatvan interjút szeretnék Cseh Tamás kortársaival készíteni, ugyanakkor az életmű történelmi vonatkozásait is fel kell rajzolnunk. Ars poeticánk, hogy bemutassuk, Cseh Tamás, Bereményi Géza és a többi alkotótársa nagyon tehetséges, zseniális fickó, ám a daltermés, a dalszövegek az ő előadásában hitelesek és mintaadók, és mindez abban a történeti kontextusban értelmezhető, amelyben keletkezett. Kézirataikkal, kottáikkal, képzőművészeti anyagaikkal, akár még az állambiztonsági szolgálatok jelentéseivel is együtt.

− Cseh Tamás művészete sok kortárs előadó feldolgozásában is továbbél. Történészként, munkatársként, barátként hogyan viszonyul ezekhez a dalokhoz?
− Nagyon örülök minden feldolgozásnak, legyen az jó vagy kevésbé sikerült, örülök annak is, ha a YouTube-on egy-egy Cseh Tamás-dalra sokan kattintanak. Ám nekem sokkal fontosabb, hogy most az ezredfordulón, mikor van módunk rá, hogy a Jancsó-filmek énekmondóját, a dalnokot és korát bemutassuk, ezt a lehetőséget ne szalasszuk el. Arról a korról ma már sok hamisat gondolnak az emberek: ezen is változtatni szeretnék.