Érdemes néha magunkba nézni, hogy mit rontunk el

Gigor Attila, miközben új játékfilmjét készíti elő, a magyar HBO sorozatának, a Terápiának rendező-forgatókönyvírójaként premiert ünnepelhet.

– Volt bármilyen más előkép az íráskor hasonló témájú sorozatokból, filmekből?
– Nem volt rá szükség. Olyan erős volt az alapanyag, hogy ez bőven elegendő volt egy egységesen magas színvonal eléréséhez. Ennek egyik oka egyébként furcsa módon pont abból fakadt, hogy az eredeti izraeli sorozat készítésekor maga a produkció is bizonytalan volt abban, hogy mekkora sikert lehet egy ilyen történettel elérni. Ezért alacsony költségvetés mellett a technikai körülmények igen szerények voltak, viszont a történet és a színészi játék hihetetlenül jól sikerült, mert sokkal több múlt rajtuk.


– A nyomozó című sikeres játékfilm elkészítése, valamint számos reklámfilm rendezése után egy szobában beszélgető emberek lefilmezése milyen kihívást jelenthetett önnek?
– Nem szabad ilyenkor virtuózkodni. Engem kifejezetten bosszantani szokott, ha ilyenkor észreveszem a rendezőt vagy az alkotói szándékot. Persze vannak markáns filmkészítők, akik látásmódja erőteljesen rátelepszik a filmjeire, de egy olyan sorozatban, mint a Terápia szerintem egyenesen tilos ez az alkotóilenyomat-ábrázolás. Azt kell a nézőnek átadnunk, hogy ezek az emberek beszélgetnek, és az egész olyan legyen, mint az élet maga.

Gigor Attila

Fotó: Béres Attila

– Örömteli, hogy ismét egy magyar sorozat készül, magyar színészekkel és a kulturális minőség figyelembevételével.
– Számomra nagy lehetőség, ha a kreativitás az elsődleges szempont. A minőségi munkához pedig minden adott volt, akár a legismertebb színészek alkalmazásával, mint Nagy Ervin, Nagy Zsolt vagy Mácsai Pál. Utóbbi természetesen a kulcsfigura a Terápiában, s mivel iszonyatos fizikai és pszichikai megterhelés alá esett a forgatás során, nem is hiszem, hogy kevesebb tapasztalattal el lehetett volna játszani a szerepet. Ülni egy fotelban több hónapon keresztül, miközben minimális színészi eszközöket lehet használni – elsőre talán könnyűnek hangzik, de talán Mácsai maga sem gondolta, hogy ez mekkora kihívás lesz. Csak az arccal, mimikával lehetett játszani, ráadásul a pszichológus az első részekben csak passzív résztvevője az eseményeknek, a néző pedig nem tud mást nézni, csak az arcát, nincs semmi a képen, ahova elkalandozhat a tekintetünk.

– A Terápia mellett évek óta készül második nagyjátékfilmje, Az ember, akit nem lőttek le. A nyomozó után felfokozott ön körül a várakozás, hogy mikor és mivel fog előrukkolni, ezért ez a hosszú ívási idő?
– Én nagyon lassan írok, így esetemben nem meglepő az időigényesség. Nem egyszer gondoltam is arra, hogy találnom kellene egy szép könyvet és inkább azt adaptálni. Nálam olyan állapot, hogy a forgatókönyv a végső stádiumban van, gyakorlatilag nincs. Vallom a nézetet, hogy a forgatókönyvírást sosem befejezi az ember, hanem abbahagyja. Éppen ezért túl is lehet írni egy történetet, és ebbe a csapdába már ezzel a forgatókönyvvel is besétáltam. És ahhoz képest, hogy harmadik éve írom, még csak egy hónapja jutottam el először arra a pontra, hogy a forgatókönyv éppen olyan stádiumban volt, amit akár le is lehetne forgatnom. Az ember, akit nem lőttek le nem egyértelműen krimi, a thrillerhez kevesen halnak meg benne. Van a történetben egy olyan szándék, hogy megidézzek benne egy klasszikus hitchcocki helyzetet, ami egy nagy végkifejletre fut ki nagy katarzissal.

– Nemzetközi koprodukcióban, angol nyelven forog a tervek szerint a film. Mikor lehet belőle mozibemutató?
– A Magyar Nemzeti Filmalaphoz a napokban adtam le a forgatókönyvet, s ha mindenki úgy gondolja, hogy megérett a film az elkészítésre, akkor elkezdhetjük a gyártás előkészítését. A Pusztai Ferenc vezette KMH Filmnek ekkor kell összehangolnia a magyar és külföldi forrásokat, s optimális esetben jövőre forgathatnánk, s 2014-ben jöhetne a mozibemutató. De ez már nem csak rajtam múlik.