Nem kell ahhoz bankot rabolni, hogy elképzeljük

Az utóbbi idők egyik legerősebb magyar regénye a Holtverseny. A szerzővel, Totth Benedekkel beszélgettünk.

– A regény nyelvezete, ábrázolásmódja szinte előzmények nélküli a hazai prózában. Szándékosan tartotta magát távol a magyar irodalmi előképektől?
– Több magyar regény volt rám nagy hatással. Dragomán György könyveinek erőteljes hangja, a szövegek ritmusa például nagyon megfogott. Az irodalmárok pedig majd megfejtik, milyen magyar előképe lehet még a könyvemnek, az azonban biztos, hogy a stílusomra elsősorban angol-amerikai prózaírók – legfőképp a minimalisták – hatottak.

– Nem tartott attól, hogy a sokszor túlzásba vitt vulgaritás és erőszak magyarul túl erősen szól?
– Nem akartam megbotránkoztatni, de hitelesebbnek éreztem, ha így írom le, amit magam körül látok és hallok. Ugyanakkor ez a regény nem a mai kamaszok életét feltáró, kutatásokon alapuló szociográfia, sokkal általánosabb annál. Minden korosztálynak megvan a maga problémája, bár azt hiszem, az én generációmnak sok szempontból könnyebb volt, mint a mai tizenéveseknek. A regény szereplői úszók, kamaszkoromban én is versenyszerűen úsztam, így ez a közeg biztosította azt a belső nézőpontot, azokat az érzéki tapasztalatokat, amelyekből fel tudtam építeni a regény világát. Számunkra azonban az uszoda még hatalmas biztonságot jelentett, nem azt az örvényt, amit a Holtverseny szereplőinek. Az én időmben, ha valaki uszodába járt, az azt jelentette, hogy nem kallódik el. De ahogy mondtam, a Holtverseny nem valódi fiatalok konkrét életéről szól, sokkal inkább parabola. A koncepcióm része volt, hogy a kamaszok világát egy bizonyos szemszögből ábrázoljam. Az elbeszélő egyetlen alkalommal jelenik meg például iskolai közegben. Ezek szándékos túlzások, amelyek szélsőséges módon jelenítik meg a szereplőket. Így bár felismerhetők a valóság bizonyos elemei, a szöveg sokkal inkább példázat vagy figyelmeztetés, mindenfajta didaktikus szándék nélkül.

– És hogy kerültek a képbe a drogok és a fegyverek?
– Erről a világról nincs személyes tapasztalatom, az olvasmány- és filmélményeimből táplálkoztam. Nem kell ahhoz bankot rabolni, hogy az ember el tudja képzelni, milyen érzés lehet. Sosem fogtam például fegyvert a kezemben, egyáltalán nem vonz ez a közeg. Ezért is törekedtem arra mindvégig, hogy eloldozzam a valóságtól az eseményeket, talán ezért vált át sokszor a szöveg groteszk fekete komédiába vagy burleszkbe.

– A túlzások ellenére jól látható, hogy a kamaszok egy értékek nélküli, üres világban élnek, cselekedeteiknek sem okuk, sem következményeik nincsenek.
– Olvasóként, kívülállóként mi nyilván kereshetünk – és talán találhatnánk is – okokat és következményeket. A fontos inkább az, hogy maguk a szereplők látják úgy, hogy semminek nincs oka és nincs következménye. Ettől válhat ijesztővé ez a történet. A következménynélküliség ugyanakkor felveti a felnőttek felelősségét, hiszen az a mi feladatunk, hogy a kamaszok számára példát vagy irányt mutassunk: vannak dolgok, amik nagyon súlyos következményekkel járnak. Ha mindenképpen üzenetet akarunk keresni a szövegben, akkor az egyik leghangsúlyosabb az, hogy nem tehetünk meg bármit arra játszva, hogy majd megússzuk, mintha mi sem történt volna.

– A történet egy névtelen vidéki településen játszódik. Nem akarta, hogy konkrét helyszínhez kötődjön a regény?
– A meg nem nevezett környezet két irányba hat. Nem akartam, hogy egyértelműen beazonosítható legyen a helyszín. Azt szerettem volna elérni, hogy az olvasók számára bárhol játszódhasson a történet. Másrészt viszont, amit az uszodával kapcsolatban elmondtam, itt is megállja a helyét: én egy vidéki városban nőttem fel, és ez a környezet számomra pozitív volt, szerettem ott élni, szerettem ott felnőni. Így egyszerre lett személyes, mégis általános, mindenki számára átélhető a helyszín.

– A város mellett a narrátor neve is titokban marad. Ez esetben is ugyanaz a szándék vezette?
– Nem sikerült frappáns, jól hangzó nevet kitalálnom. Nagyon szubjektív és extrém az elbeszélő nézőpontja, így sokáig nem is volt szükség rá, hogy megnevezzem a figurát. Egy idő után pedig szinte már játékként fogtam fel, hogy vajon be tudom-e fejezni úgy a könyvet, hogy nem hangzik el a narrátor neve. Kísérlet volt, de túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki.

– A regény lezárása sem hoz feloldozást, mintha a szereplők örökké körbejárnának a történetben. Lehetetlen kitörni ebből az amorális, kegyetlen világból?
– Olyan mélyről indulnak a figurák, hogy itt egy apró gesztus is „sikerként\" értékelhető, így akár még happy endként is olvashatjuk a regény végét. Nem tartom magam nihilista, megkeseredett embernek, inkább a félelmeimet és a rémálmaimat írtam bele a regénybe. Mindvégig szerettem volna megmenteni a szereplőimet, de hogy sikerült-e, azt nem tudom eldönteni.

– Az elbeszélésmód erőteljes vizualitását tekintve nem meglepő a hír, hogy film készül a regényből. Hogy áll a produkció?
– Bodzsár István producer talált rá a könyvemre, megtetszett neki, és összehozott Mátyássy Áron rendezővel. Írás közben nem voltak ilyen ambícióim, de nagyon örülök neki, hogy film készülhet a regényből. Az eddigi rövid közös munka nagyon izgalmasan alakult. Érdekes kihívás, hogy forgatókönyvet írhatok a saját munkámból. Persze a regény és a film esetében a műfaji sajátosságok erősen meghatározók, egy regényt, még ha viszonylag rövid is, nem lehet belesűríteni kilencven percbe.

– Egyszeri kísérlet volt a Holtverseny, vagy a fordítás mellett folytatja tovább az írást?
– A Holtverseny volt az első könyv, amit sikerült végigírnom. De emellett van még egy-két félbehagyott könyvem, amellyel szívesen foglalkoznék. Szeretném lezárni magamban ezt a regényt, és továbblépni egészen más irányba, de erről ennél többet még nem tudok mondani.