Ahogy Gerendai Károly főszervező fogalmazott a vele készített interjúban: az ember a hídon végigsétálva maga mögött hagyja a külvilágot, a fesztivál területén a valóság más szabályai érvényesek. Amire sokan rosszmájúan megjegyezhetnék, elsősorban az árszabásban jelennek meg a valóság feletti szempontok, de ennél azért többről van szó. A teljes szabadság illúziója határozza meg a Sziget mindennapjait, és erre az illúzióra lehet építeni. Az idő kicsit lelassul, a tér pedig kitágul: menekülés a valóság elől, tudatmódosítók nélkül is, hát még azokkal.
De hangulat ide, képzőművészeti installációk oda, egy zenei fesztivált mégiscsak a fellépők határoznak meg igazán. Az első (vagy mínusz első) napon két színpadon ment a műsor. A Petőfi rádió és a Volt Fesztivál közös helyszínén fel- és leszállóágban lévő magyar zenekarok muzsikáltak, a főműsor a Nagyszínpadon zajlott. Itt elsőként a Nagy-Szín-Pad elnevezésű „tehetségmutató” verseny helyezettje, a fesztivál himnuszának szerzője, az Ivan & The Parazol lépett színpadra.
Lendületes rock and rolljukra a tűző nap ellenére több ezres tömeg verődött össze a színpad előtt. A Rolling Stones-jelenséget fiatalos lendülettel feltöltő zenekar láthatóan a külföldi közönség szimpátiáját is elnyerte.
Négytől aztán kezdetét vette az orosz megszállás, persze szigorúan nyílt lapokkal, nem humanitárius alapon. A Leningrad nevű legendás orosz együttes már szinte hazajár a Szigetre, de akárhányszor jönnek is, sosem kell csalódnunk bennük. A pofonegyszerű alapokra épített, fúvós szekcióval, dobokkal, billentyűssel megtámogatott punk zenéjük igazi fesztiválmuzsika. Nem lehet nem élvezni a túlmozgásos alkoholistáknak látszó zenészek műsorát. A hazájukban a trágár szövegek miatt sokszor cenzúrázott banda koncertje ráadásul a szomorú aktualitások miatt többletjelentést is kapott.
Didaktikusságában is szép volt, ahogy a tömegben egymás mellett lengtek az orosz és ukrán zászlók a koncert alatt.
