Csúrog tragédiája

A vajdasági Csúrog szimbolikus jelentőséggel bír. 1944-ben gyakorlatilag eltörölték a föld színéről a település magyar lakosságát.

Csúrog szimbolikus jelentőséggel bír, hiszen a falu magyar lakosságát gyakorlatilag teljesen elpusztították az orosz csapatokkal bevonuló szerb partizánok és néhány bosszúszomjas helybéli lakos 1944 második felében. Tették mindezt megtorlásként az 1942-ben elszenvedett, több száz fős csúrogi szerb veszteségekért. Azoknak a vérengzéseknek az elkövetőit egyébként még 1943-ban elítélték Magyarországon.

Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című kötetében azt írja: 1944-ben a szerbek megtorlásként körülbelül kétezer magyart gyilkoltak meg Csúrogon, a megmaradtakat, főként asszonyokat és gyerekeket táborokba szállították. Gyakorlatilag kiirtották a falu teljes magyar lakosságát. Mindezt különös kegyetlenséggel tették: „A felnőtt férfiakat válogatás nélkül, legtöbbször már otthonukban lőtték agyon. Gyakran még a lőszert is sajnálták tőlük, a konyhákban talált réz mozsártörőkkel tarkóütéssel ölték meg a házigazdát, s ezeket a háznál gyilkoltakat később kivégzendő magyarokkal rakatták kocsira, a dögtemetőben történő elföldelés végett.” Más források kettéfűrészelt, karóba húzott, élve eltemetett áldozatokról is beszámolnak.

Vajdasági magyarok gyűltek össze jelentős számban szerda délelőtt Csúrogon, hogy hetven évvel az ott elkövetett vérengzés után a magyar és a szerb államfő jelenlétében leróják kegyeletüket az ártatlanul meggyilkolt magyarok és szerbek vesztőhelyénél.

A Temerin melletti falucskába, amely az elmúlt években az 1944-45-ös titói karhatalom megtorlásainak szimbólumává vált, már megérkezett Áder János magyar és Tomislav Nikolic szerb köztársasági elnök. Közösen fogják felavatni a kivégzett magyaroknak állított szobrot, amely az egykori csúrogi sintérgödörnél áll, ahová a második világháború vége felé bedobálták a vérbosszú magyar áldozatait. A két elnök lerója kegyeletét a magyar katonák és csendőrök által ártatlanul megölt szerb áldozatok előtt is az ügynevezett Topalov-raktárban létesített emlékközpontban, majd mindketten beszédet mondanak az egybegyűlt tömeg előtt a csúrogi templom előtti téren. Közvetlenül a csúrogi megemlékezés előtt Áder János a szerbiai parlamentben bocsánatot kért azokért a bűnökért, amelyeket a II. világháború során magyarok követtek el ártatlan szerbek ellen a Vajdaságban.

A holttestek egy részét a Tiszába vagy dögkutakba dobták, másokat tömegsírokban hantoltak el, a csúrogi katolikus temetőt felszántották. A tömegsírt később exhumálták, a megmaradt csontokat enyvgyárban dolgozták fel. Teleki Júlia délvidéki helytörténész korábban arról beszélt, hogy Szerbia a mai napig nem engedi az emlékezést, a magyarok erkölcsi kártérítést nem kaptak, ha egy keresztet állítanak az áldozatokra emlékezve, akkor azt másnap elviszik onnan.

Ezeket a feltételezhető tömegsírokat máig nem engedték felfedni, annak idején ráadásul magyar sem maradt, maradhatott a településen, aki ezt szorgalmazhatta volna. És bár a szerb kormány soron következő ülésén helyezi hatályon kívül a kollektív háborús bűnösséget kimondó II. világháborús határozatot, amely egyes délvidéki magyar települések lakóira is vonatkozott, felmerül a kérdés, megadatik-e valamikor a végtisztesség a feltáratlan tömegsírok magyar áldozatainak.

A második világháborúban, 1942-ben Újvidéken és a környező településeken vezetőik önhatalmú utasítására magyarok mintegy 3300-3800 szerb és zsidó embert gyilkoltak meg a szerb partizánok ellen indított razziában. Szakály Sándor történész megállapítása szerint – a közkeletű vélekedéssel ellentétben – a csendőrök részéről nem történt jogszerűtlen fegyverhasználat. Az önkényes kivégzésekért néhány alacsonyabb rendfokozatú katonatiszt volt a felelős.

A háború végén a szerb partizánok módszeresen gyilkolták a magyar lakosságot: becslések szerint 30-50 ezer lehet az áldozatok száma. A partizánok a magyarság ellen elkövetett népirtása huszadik századi történelmünk egyik legnagyobb tragédiája. A szerbek közellenségként tekintettek a horvát, a német és a magyar lakosságra.

A mintegy 40 ezer lemészárolt és 85 ezer, szülőföldjéről elüldözött magyar kálváriáját eddig jobbára csak újságírók és más helyi értelmiségiek által megjelentetett kisebb-nagyobb publikációk tárták fel, ezek azonban inkább csak helyi epizódokat tárgyalnak. Hogy mi történt a nagyobb városok magyar – és német – polgáraival a rettegés hónapjaiban, azzal kapcsolatban egyáltalán nincsenek szaktudományos szintű kutatások.