Vegyen ön is szigetet!

Ha már a cukrászda nem jött össze.

Újra Manu Chao-koncert volt nemrég Budapesten, és minden nagyjából a várakozásoknak megfelelően zajlott. Kivéve, hogy Gambeatnak, a nagyszerű basszistának valami lelte a lábát, ezért egy kerekes székben helyezték el harcostársai, így aztán szegényebbek lettünk egy show-elemmel, értsd egy százkilós kolosszus ötpercenként métereseket ugrik a levegőbe. Ezenkívül mindenki hozta a megszokott formáját, Manu a lelkét kiadta, káprázatos közönsége ugyancsak, a La Ventura óriási, a fúvósok dettó, olyan volt az egész, mint amikor a punkok beszabadulnak egy mariachi zenekarba, majd közösen betequiláznak, de nagyon.

Manu magyar előzenekarnak kitűnő ízléssel a CopyCont választotta, de az igazi meglepetést a barcelonai Chami Cool és a La Fama Jam okozta. Nagyjából úgy néztek ki, mintha a főnök a strandról szedte volna össze őket, az énekest, aki Surda-kalapban, buszvezető trikóban és fürdőgatyában jelent meg a színpadon, pedig egyenesen a büféből. Ráadásul a létező leghálátlanabb szerepet osztották rájuk: félórácskát játszani a tűző napon, verőfényben, a még éppen csak szállingózó közönség előtt. Viszont aki lekéste őket, bánhatja, bár az adrenalinbombaként funkcionáló, csomaghordó külsejű egyén megtapasztalhatta a telt házat is, beszállt ugyanis Manuékhoz is egy blokk erejéig. Nagyszerű figura, alighanem nagy áttörés előtt.

Jó sokáig azt hittem, hogy a huszadik századi amerikai irodalomban egyedül Charles Bukowski tudott mindent az alkoholizmusról és az írásról egyszerre. Nemrég jöttem rá, hogy volt annak a korszaknak még egy ikonikus alakja (most a beat nemzedéket nem érintjük, ők másban utaztak), aki rövid életének túlnyomó részét ivással és írással töltötte, méghozzá Raymond Carver. Jó, fiatalon halt meg, viszonylag kevés mű maradt fenn utána, és a magyarországi fordítási kedv sem szökött az egekbe, hogy a megismertetésről már ne is beszéljünk, de azért ébredhettem volna hamarabb is.

Carver életművének felgöngyölítését a Kezdők című novelláskötetével kezdtem, amit jó érzékkel adott ki újra a Magvető, miután Alejandro González Inárritu Birdman avagy a mellőzés meglepő ereje című pompás filmje letarolta az Oscar-gálát. Ebben hallottam először Carverről, a nyitóverstől kezdve egészen a Miről beszélünk, amikor a szerelemről beszélünk című novelláig, amit a Michael Keaton által játszott főhős állít színpadra rettentő kínlódások közepette. Veretes szövegnek tűnt. Amit a Kezdők aztán megerősített és világossá tette, miért tekintik Carvert az új minimalizmus és a piszkos realizmus ikonjának, aki óriási hatást gyakorolt a kortárs irodalomra. Az amerikai Csehovként is szokás emlegetni, nem nagyon kíméli az olvasót, csak úgy zuhognak a csupasz mondatok, mintha kalapáccsal ütötte volna az írógépet. Carver nagyon kemény iskolát járt ki, és ez is érződik. Az utolsó utca utolsó házában laktak valahol az isten háta mögött, budi az udvaron, apja ivott és ütött, amiért a kor szokásának megfelelően elektrosokk-kezelést is kapott. Carver minden volt életében, takarítótól egyetemi tanárig, közben pedig elbocsátották egy tudományos kutatóintézet szerkesztői székéből azzal az indoklással, hogy nem tud írni. Ez van, Salingert is kidobták két helyről a Zabhegyezővel. Carvert halála után az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia tagjává választotta és elkezdődött műveinek nemzetközi karrierje. Japánra például Murakami fordította.

Négy évre ítélte egy német bíróság a 94 éves Oskar Gröninget, aki SS-tizedesként az auschwitzi létesítménykezeléshez tartozott. A német sajtóban csak Auschwitz könyvelőjeként emlegetett Gröning a népirtásban közvetlenül nem vett részt, viszont speciális feladatot látott el, az érkezőket kellett átkutatnia és értéktárgyaikat, pénzüket Berlinbe továbbítania.

Mocskos egy meló, annyi szent, de az ítélet egyben azért felvet néhány érdekes kérdést. Mert az ugye nem úgy ment, hogy megkérdezték a besorozottat, hogy te Oszi, nincs kedved esetleg az SS-ben szolgálni? És nem haragudnál nagyon, ha mint „létesítménykezelőre” számítanánk rád? Volt egy visszautasíthatatlan ajánlat, oszt Guten Tag, ha nem tetszett, lehetett menni a barakkba vagy az árokpartra golyóért. Szóval hogy meddig tart a bűnösség, ha valaki mondjuk nem ölt kéjjel és dalolva? És azok a fejek, akik nem igaz, hogy nem érezték a környéken az orrfacsaró bűzt? Ha nem értettek egyet azzal, ami történt, mit kellett volna tenniük? Kenyérvágó késsel nekimenni a lángszóróknak? És a szövetségesek, akik tudták, hogy mi megy, mégsem bombáztak? És a kedves svájciak, akik szintén, és lezárták a határokat, mert a csónak megtelt? Ki a nagyobb szarházi? Nekünk, békeviselteknek a legnagyobb traumánk, ha feladja a mobilunk. Ítélkezés előtt érdemes lenne mindezt átgondolni. Hogy mi egy ilyen helyzetben mire lennénk képesek.

Há’ a jóarcú Béla bával meg mi lesz tényleg? Mer’ ő aztán danolva, csak aztán jött a tenisz.

Előléptették a 2006-os oszlatást elrendelő rendőrt. Jézusom, mi megy itt? Révész Máriuszt kérdezte valaki? Mert a többieket biztos nem. A félszeműeket, a megverteket, a megalázottakat. És ezek után hova szavaznak majd? Megmondom. Oda, ahová a tapolcaiak. Vagy sehová.

Egy német politikus odanyilatkozott a minap, hogy Magyarországnak meg kell védenie Európa határait. Ezt már ismerjük, köszike. Ti meg addig házasodjatok, gyarapodjatok, gyarmatosítsatok, nyúljátok le az ország kétharmadát, majd oktassatok ki demokráciából.

Amint az várható volt, folytatódik a görögök szétcincálása. Szépen fogynak a szigetek, legutóbb Johnny Depp is beállt a sorba, ami egy kalóztól elvárható, Hunter S. Thompson haverjától már kevésbé, ezt úgyis mondom neki, mint az ügyvédje, bármit is jelentsen ez. És hogy nehogy lemaradjanak, már Angelina Jolie és Brad Pitt is bejelentkeztek egy pofás kis helyért, mert egy sziget mindig jól jön, ugye. Az igazi genyáknak persze Pireusz kell majd, mert onnan szép a kilátás a Közel-Keletre. Indul a görög aludni.