Megkezdődött a szezon egyik legjobb játéka, a szavazás a 2018-as év haláról. A Magyar Haltani Társaság a korábbi évek gyakorlatának megfelelően idén is két fogható és egy védett fajt állított jelöltként. Az év hala kitüntető cím birtokosa pedig az lesz, amelyikre a legtöbb szavazat érkezik a társaság honlapjára. Így megy ez most már esztendők óta, egyre nagyobb sikerrel és egyre több voksolóval. A szervezők alighanem ráéreztek a közhangulat egy bizonyos szegmensére, jelesül arra, hogy az embereknek kezd elegük lenni a mindennapos hisztiből és hörgésből, nyugalomra és vidámságra vágynak, tekintet nélkül arra, hogy egyébként pecáznak-e vagy sem.
Az idei három őshonos jelölt a balin, a domolykó és a védett kövicsík. A balin az egyik legnagyobbra növő, ragadozó életmódot folytató pontyféle a hazai vizekben felbukkanó halak közül. Étlapon magam még nem láttam – bár ebben a kifinomult gasztroharcos világban minden előfordulhat –, ám a sporthorgászok odavannak érte. Fogai nincsenek, de a termetével arányos szájnyílásával, valamint kampós alsó állkapcsával örökös rettegésben tartja a fürge küszrajokat.
A domolykó szintén pontyféle, és étkezési szokásai érdekes változásokon mennek keresztül élete során. Fiatalon lelkes planktonfogyasztó, később mindenevővé válik, ilyenkor ősszel például szívesen fogyasztja a vízbe hulló érett gyümölcsöt, élemedett korára viszont rákap a ragadozásra. Az áramló vizet kedveli, folyóinkban gyakran előfordul, és a balinhoz hasonlóan kitűnő sporthal, nem adja olcsón az irháját, ami persze nincs neki.
És végül, de nem utolsósorban a kövicsík. Amennyiben gyorsabb folyókban, patakokban apró, ugyanakkor megnyúlt testű, szája körül három pár bajuszt viselő és sárgás alapszínű, sötét pettyekkel és foltokkal márványozott oldalú halat látunk, szinte bizonyosra vehetjük, hogy vele találkoztunk. Csinos jószág, de ne vegzáljuk, védett.
Egy kis séta a Balaton partján. Sosem látott október, cserébe az ijesztő szeptemberi durvulásért. Így megy ez hál’ isten mindig, az Úr x-re játszik. Ha még így megy egy darabig, újra kinyitnak a strandok. A tó szívet-lelket gyönyörködtető, smaragdzöld és azúrkék egyszerre, a giccshatáron fehér vitorlák. Fellélegzés a turistahad elvonultával. Ladikokból süllőznek a sporik, ragyog rájuk a nap. A legtisztább magyar biedermeier – mondaná Márai. Kezemben a Vár Ucca Műhely 56. száma, benne Sebő József pompás esszéje: a Zugolától a soundig – A Balaton-metafora színeváltozásai. Áttekintés kozmikus élményektől a posztmodernig. A Balaton a nyelv játékterében. Sokan írtak a tóról, érezhető örömmel. Az írásról magáról meg a folyóirat végén a nagy Charles Bukowski verse, Fenyvesi Ottó fordítása. Szóval író akarsz lenni? (So You Want To Be A Writer?), ez a címe. Intelmek kölyökkutyáknak és dilettánsoknak, remekül persze. Tanácsai rendkívül hasznosak, annál is inkább, mert manapság mindenki könyvet ír, aki felismer egy klaviatúrát. A boltok polcairól ömlik a borzalmas bulvár, de azért, ha nem az előítéleteink vezetnek, találhatunk érdekességeket. Pachmann Péter tévés, méghozzá kereskedelmi. Ezt tudja róla a felületes szemlélő, meg még talán azt, hogy énekelni is szokott, a thrashmédia pedig azokat is ellátja a szükséges információkkal, akiket a családi élete érdekel inkább. Az, hogy írt egy regényt, talán kevesebb ingerküszöböt lép át. Holott kalandos és izgalmas. Mindezeken túl a Misu háborúja (Athenaeum Kiadó, 2017) néhol felettébb zavarba ejtő. A szerző volt haditudósító is, forró helyeken, a délszláv háborúban, innen a terepismeret. A Drina hideg vize, ahogy csobban. A többi empátia és készség kérdése. Pachmann Péterben, úgy tűnik, mindkettő megvan.
