Segélycsomagokkal, gyógyszerekkel, ruhákkal és kórházi felszerelésekkel együtt érkeztünk a Magyar Református Szeretetszolgálattal (MRSZ) Kárpátaljára. Ennek a riportnak az előző két részében már beszámoltunk a szociális intézményekbe, a beregszászi városházára és a munkácsi katonai kórházba tett látogatásunkról, és bemutattunk két magyar családot, ahonnan az apát elvitték katonának. A segélycsomagok legnagyobb része olyan intézményekbe került, ahol fogyatékkal élőket gondoznak. Az egyik nap csak ajándékokat vittünk, azonban hét végén egy húszfős magyarországi orvoscsoporthoz csatlakoztunk, akik fogyatékkal élő gyermekeket és felnőtteket vizsgáltak meg.
Itt olvashatja a sorozat első két részét:
Kárpátalján – főleg az idősebbek körében – még élnek a régi beidegződések, másnak, ne adj’ isten fogyatékosnak lenni szégyen. Ilyen gyermek szülője meg elbujdokolhat, ha csak el nem dugja a többiek szeme elől a gyerekét. Arrafelé megszokottak az olyan hírek, hogy sufniban élő – vagy ott meghalt – fogyatékost találtak valahol, akinek a létezéséről nem is tudtak a szomszédok. Szerencsére azért ez nem mindenkire igaz, főleg a fiatalokra nem. Régóta hallani olyan rémhíreket a kárpátaljai szülészeti ellátásról, amelyek azt sugallják, hogy a magyar anyákkal szántszándékkal nem bánnak tisztességesen, és ezért a sok baj a gyermekekkel. A Kárpátalján őslakosságnak számító rutén nemzetiség a magyar időkben is legendásan lojális volt a nemzetünkhöz, ma pedig az ukránok és magyarok között a rendszeresen tönkretett vereckei emlékművön kívül komolyabb etnikai konfliktusok nemigen vannak, ezért valószínűtlen, hogy a magyar babákat bárki is bántaná. Éppen elég a nyomorúságos szegénység, az orvoshiány, a perinatális (születés körüli) ellátás és a korai fejlesztés elmaradottsága, illetve nemegyszer a nyelvi akadályok. Azt, aki csak magyarul ért, hiába fejlesztik ukránul, a magyar szakemberek meg már rég elmentek.
Tiszakeresztúron, a fogyatékos gyermekek bentlakásos iskolájában tanul több magyar gyerek, van magyar anyanyelvű nevelő is a dolgozók között, a konyhás nénik pedig mind magyarok, de az oktatás ukrán nyelven folyik. Ide 6 és 18 éves kor közötti gyerekek járnak, a többség csak a nyári szünetben megy haza. Papíron mindenkinek van valamilyen diagnózisa – általában a központi idegrendszer sérülése van rajta feltüntetve –, de a tanárok szerint a többségnek azonkívül, hogy mélyszegénységből és/vagy alkoholista szülők mellől érkezett, komolyabb baja nincs, és tulajdonképpen jobb is nekik, hogy ebben a kedves intézményben töltik a gyerekkorukat. Láthatóan boldog élet folyik a gyönyörű régi villában, ami egykor nyilván egy magyar úri család nyaralója lehetett, és most a körülbelül hatvan bentlakó alvóhelye. A konyhás nénik puszilgatják a kicsiket, a nevelők szimpatikusak, az egész hely napsütéses és barátságos, ezt látni és érezni lehet. A baj csak az, hogy aki innen kikerült, és sokat nem tanult, mert az anyagot nagyon alacsony szellemi szinthez igazították, semmihez nem tud kezdeni az életben.
Szörnyű sorsokról mesél – magyarul – az egyébként ukrán származású igazgató. Prostituálódott lányokról és a lumpen családjukhoz visszasüllyedő fiúkról. Az állami gondozottakat – akikből rengeteg van ebben az iskolában – utcára teszik a tizennyolcadik születésnapjukon, boldoguljanak, ahogy tudnak. Az igazgatónak nagyobb baja, hogy Kijev nem utalja a fenntartáshoz szükséges pénzt, s ha néha mégis utalnak, stabil élelmiszer-beszállítókkal nem tudnak megállapodni a felfelé rohanó árak miatt. Itt most nagyon jól jön az élelmiszersegély, amit a Magyar Református Szeretetszolgálat hozott. Régi keletű az együttműködés, a szervezet vezetői, Pál Sándor és Zán Fábián Sándor püspök gyakori vendégek az otthonban. A konyhás nénik persze leleményesek, életem legfinomabb, természetesen vegetáriánus borscslevesét ettem a konyhában, és arról, hogy egy óra múlva az egész szám kisebesedett, nem ők tehettek, hanem a szovjet korból maradt rémséges, megfeketedett csajka meg az elmoshatatlan alumínium evőeszköz, amellyel – a gyerekekkel együtt – ettem.
Egészen más világ fogad Nagyszőlősön, a fogyatékosok otthonában. Az épület gyönyörű, a magyar időkben árvaháznak épült, a Ferenc Józsefnek köszönetet mondó márványtábla a mai napig olvasható. Ez olyan intézmény, ahova fogyatékos fiúk kerültek be hatévesen, s maradtak, ma már 115-en vannak, 36 éves a legnagyobb. Valamicskét tanulnak itt, mezőgazdasági munkát végeznek, ezért hús meg tej van a konyhán, de a rizsnek, lisztnek, cukornak, amelyet az MRSZ hozott, nagyon örülnek. Míg az előző intézményben olyan gyerekekkel találkoztunk, akik közül egyről sem tudtuk elhinni a viselkedése és a kinézete alapján, hogy valóban fogyatékos volna, itt más a helyzet. Ez a hely olyan, mint egy amerikai horrorfilm díszlete. Mindenhol csak egy gyenge izzó világít, a hatalmas termek és folyosók sűrű, szellőzetlen homályba burkolóznak, ebből bukkannak elő a Bosch festményeire emlékeztető arcok, egyforma ruhában, torz mosollyal. Az igazgató körbevezet. Hálóterem, benne vagy hatvan teljesen egyformára vetett, olyan fényes fehér selyemmel letakart ágy, amilyennel a koporsókat szokták bélelni. A párnákon keményített kendők, mindnek egyformán áll az összes sarka. Sehol egy személyes tárgy, a fürdőben sincsenek a törülközőkhöz rendelt nevek vagy jelek. Itt nincsenek személyiségek. A sötét hálóterem közepén cserepes virágok, mellettük ember nagyságú plüssállatok, jegesmedve és oroszlán, gonosz üvegszemekkel.
Az egyik sötét teremben egészen kicsi fiúk játszanak egy marék kockával, fehér köpenyes tavarisnya felügyeletével, amikor belépünk, az egyik gyerek intésre elénekel egy véget nem érő ukrán egyházi éneket. A fal melletti beépített szekrényen mértani pontossággal elhelyezett újabb plüssök, látszik, hogy még soha senki nem játszott velük. A következő szobában kamaszok ágydeszka szélességű padon ülnek, amire csak a fél fenekük fér rá. A szobát sztanioldíszekkel csicsázták ki, a harminc fiatalember térdére szorított kézzel, fegyelmezetten néz egy ukrán szappanoperát. Elmaradhatatlan (talán kötelező?) díszletként szolgálnak a gondosan elrendezett plüssök. Elmenekülünk, mielőtt a gonoszan mosolygó barisnyák minket is hatalmuk alá vonnának. Kárpátalján református gyülekezetenként átlagosan öt fogyatékos gyermek él, persze nincs két egyforma eset, sem egyforma szükséglet. Magyarnak lenni egy ilyen élethelyzetben előny, hiszen azok, akiknek van valamilyen Magyarországon is érvényes papírjuk, hozzájutnak olyan egészségügyi szolgáltatásokhoz is, amelyek egy helyi ukrán számára elérhetetlenek. Persze Pestre utazni egy beteg gyerekkel, s ott tartózkodni fillérekből egy gyakorlatilag cserekereskedelemből élő családnak megfizethetetlen. Szerencsére a szeretetszolgálat ebben is tud segíteni. De igazán nagy segítség a helyben magyar nyelven nyújtott szolgáltatás.
A Mezővári Rehabilitációs Központ valamikor egy romos malom volt, amelyet a tulajdonosa csillagászati áron akart eladni, mert pénzes orosz vevőket várt. Végül Zán Fábián Sándor püspök csodával határos módon szerezte meg tisztességes áron, egy holland alapítvány és magyarországi hívek segítségével. Február végén egy húszfős magyarországi orvoscsoport járt itt, akik a lehető legtöbb szakmát képviselték, és azért jöttek, hogy a fogyatékkal élő gyerekeket megvizsgálják, segítséget nyújtsanak. Minél idősebb a páciens, annál kevesebb lelete van, tucatjával látunk olyan felnőtteket, akikről nem tudni, mi a bajuk, csak az látszik, hogy nem olyanok, mint a többi. A szülők beletörődtek, hogy nincs diagnózis, többnyire nem is az ő hibájuk, sorolják, hol jártak, de vagy nem értették, mit mondanak az ukrán orvosok, vagy nem is nagyon törődött velük senki. Van, aki járt iskolába, van, aki nem, az orvosok egyre elcsigázottabban sorolják a hozzátartozóknak vagy a gondozóknak, hogy miféle diagnózisokra, milyen vizsgálatokra volna szükség. Kérdés, hogy egy sor újabb vizsgálat segítene-e még huszonéves emberek életén. A református egyház működtet napközit idősebbeknek is, ez könnyebbség a családoknak, így tudnak dolgozni és a földekre járni napközben. A kisebb gyerekek többsége járt magyarországi kivizsgáláson, Mezőváriban fejlesztést kapnak, és van busz is, amely hozza-viszi őket. Jönnek külföldről is önkéntesek, ám itt is kevés a magyarul beszélő szakember, pedig nagyon nagy szükség volna rájuk.
Egy fiatal, 23 éves lány története elkísér hazáig. Olyan volt találkozni vele, mintha egy ballada elevenedett volna meg a szemünk előtt. Szőke, légiesen sápadt és karcsú, olyan ruhákat hord, amelyek sem méretben, sem stílusban nem passzolnak egymáshoz. Nagyon kedves arca van, a háta görbe, az álla a mellét veri, ebből a pozitúrából pislog felfelé. Mosolyog. A szeme is, de az furcsán, kutatón. Kilencéves kora óta nem beszél, addig jó tanuló volt, de egyszer csak nem szólalt meg többé. Néha az anyjának mond valamit. Egy darabig tűrték az iskolában, aztán kitették. Olykor a napköziben is kiszaladnak a száján szavak, de mondani nem akar senkinek semmit. Úgy veszem ki, nem is nagyon vizsgálták orvosok vagy pszichológusok. Valahogy elfogadta a környezete, hogy ilyen, bajt legfeljebb csak az okozott, hogy nem maradt meg otthon, folyton elkószált. Most megváltás az anyjának a napközi, amit a lánya láthatóan szeret. A magyar orvosok kérdezgetik, a lány leszegett fejjel pislog hol az egyikre, hol a másikra, olyan a szeme most, mintha gúnyos lenne. Nem felel. Ráz a hideg.
Kimegy. Az orvosok tanácskoznak, a diagnózis egyértelmű: ezzel a lánnyal valami rettenetes történhetett. Valami olyan szörnyűség, hogy azóta csak mosolyog, mert nem szabad, hogy lássák, megtudják. Belül minden csupa seb és fájdalom. Kellene valaki, aki megnyitja, de Magyarországon is kevés az olyan szakember, aki meg tudná tenni, itt meg pláne nincs. Ha volna is, az nem beszél magyarul. Ma már balladák sincsenek, ahol el lehetne mondani az elmondhatatlant, a nádasokat is lecsapolták, hogy ki ne suttoghassák, mi fájt olyan kegyetlenül, hogy kővé vált a mosoly.
Vége
További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.
