Mindeközben a megelőző korrupt kormányok által felvett hitel kamatait azoktól a vagyontalan görögöktől, spanyoloktól és másoktól csikarták ki, akik nem is tudtak a politikai elit machinációiról, mikor szavaztak, és amint értesültek róla, elpártoltak a hagyományos nagy pártoktól. A növekedéshez vezető megszorítások közgazdasági elmélete egy Alberto Alesina nevű, a Harvardon dolgozó közgazdászhoz kötődik. A lényege, hogy a kormány a költségvetés stabilizálásával visszaszerzi a befektetők bizalmát, amitől ismét megindulnak a beruházások.
A válság kezelése azonban alaposan rácáfolt erre az elméletre. Világosan látszik, hogy amelyik országban kisebb volt a megszorítás, ott nagyobb volt 2009 és 2013 között a gazdasági növekedés. A nagyobb megszorítás nagyobb recesszióval járt együtt. Az adatok egyértelműen magukért beszélnek, olyannyira, hogy ezt még maga az IMF kutatórészlege is megírta egy nevezetes tanulmányában, tételesen cáfolva Alesina elképzeléseit. Lagarde asszony tehát ennek tudatában erőlteti tovább a megszorításokat Görögországban és máshol.
A tét tehát óriási. Mind az Európai Unió szerkezete, mind pedig a megszorítások politikája tekintetében a hetvenes évek óta kiépült neoliberális világrend áll harcban azzal az erősödő alternatívával, melyet a Thomas Piketty által leírt erősödő egyenlőtlenségek hoztak létre. Az első nagy válságjelenség az amerikai pénzügyi rendszer összeomlása volt, melyet adófizetői pénzből ideiglenesen eltussoltak, bár eközben az ottani pénzügyi rendszer még koncentráltabb, azaz még nagyobb rendszerkockázatú lett. Az eurózóna válsága a második nagy ütközet. Felmerülhet a kérdés, hogy ha ennyire világos, hogy káros volt a megszorító politika, ha ennyire tekintélyes közgazdászok és szociológusok állítják ezt, akkor miért erőlteti az Eurogroup továbbra is azt. A válasz az, hogy mindez már rég nem gazdasági, hanem politikai kérdés. Ugyanazoknak kellene ugyanis a megszorításokon túllépő görög gazdaságpolitikának zöld utat adniuk, akik az elmúlt években az országra kényszerítették az állami kiadások drámai csökkentését, az adók radikális emelését, illetve sok esetben odahaza is hasonlóképpen kormányoztak. Szabad utat adniuk a Szirizának felérne tehát a politikai öngyilkossággal. Ráadásul szinte mindegyik eurózóna-országban ott várnak ugrásra készen a megszorításellenes politikai riválisok, azaz az uniós pénzügyminiszterek saját politikai pozícióikat ásnák alá, ha egy eurózóna-ország esetében kimondanák, hogy a megszorító politikai csődöt mondott, túl kell rajta lépni.
