Nyilván senki nem tagadja, hogy a görög politikai elit a hazai nagyvállalati szektor kezében volt, aminek korrupciós következményei óriásiak. Hiszen pont ennek megszüntetésére jött létre a Sziriza, a mai kormánypárt. Azonban a görög végjáték maga csak egy kis epizód egy sokkal nagyobb drámában.
A dráma először is magáról az eurózóna szerkezetéről szól, melynek két születési rendellenessége is van. Közgazdasági nyelven szólva nem optimális valutaövezet, ami azt jelenti, hogy a tagországok gazdaságai eltérő időpontokban vannak növekedésben és recesszióban. Ez azért probléma, mert a frankfurti Európai Központi Bank (EKB) így képtelen olyan kamatlábat megállapítani az eurózónának, amelyik ne tenné tönkre vagy a gyorsan növekedőket, vagy a recesszióban lévőket. Az elmúlt évtizedben az EKB az első csoportot választotta, alacsony kamatlábával eszközárbuborékot szabadítva a gyorsan növekvő perifériára Portugáliától Észtországig, Írországtól Görögországig. Az eurózóna második születési rendellenessége, hogy amelyik ország visszafogja a hazai béreit, annak nagyvállalatai versenyképesebbek lesznek export tekintetében, és képesek lehalászni az valutaövezetet, amely a leértékelés megszűnt lehetősége hiányában képtelen védekezni. Ezt tette Németország, hatalmas prekárius, megélhetésre nem elégséges béreket adó munkatömeget létrehozva főleg a fiatalok között. Hiába a sok üres beszéd a „szociális Európáról”, mindezt pedig az eurózóna szabályrendszere nem tiltja, sőt elősegíti.
Mindez neoliberalizmus, mint ahogy a válság orvoslása is az volt. Ahogy Paul Krugman Nobel-díjas amerikai közgazdász egy hosszú cikkben megírta a The Guardianben, az európai gazdaságirányító elit válasza a válságra nem az eurózóna elhibázott és neoliberális szabályrendszerének megjavítása volt, hanem a megszorítások politikája. A görög adósság felgyülemlését hitelezéssel elősegítő nyugat-európai nagybankokat Görögország megsegítésének álcázva kimentették. A mentőakció minden tíz eurójából kilenc soha nem érte el Görögországot: kamatfizetések formájában visszapattant. Azaz illikvidként kezeltek, mesterségesen életben tartottak egy inszolvens gazdaságot annak érdekében, hogy legyen idő átpakolni a magánkézben lévő rossz adósságot a Nemzetközi Valutaalaphoz, az Európai Központi Bankhoz és az Európai Pénzügyi Stabilitási Alaphoz. Más szóval: államosították a magánadósságot.