Végjáték

A görög végjáték maga csak egy kis epizód egy sokkal nagyobb drámában.

Pogátsa Zoltán
2015. 06. 27. 7:01
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Nyilván senki nem tagadja, hogy a görög politikai elit a hazai nagyvállalati szektor kezében volt, aminek korrupciós következményei óriásiak. Hiszen pont ennek megszüntetésére jött létre a Sziriza, a mai kormánypárt. Azonban a görög végjáték maga csak egy kis epizód egy sokkal nagyobb drámában.

A dráma először is magáról az eurózóna szerkezetéről szól, melynek két születési rendellenessége is van. Közgazdasági nyelven szólva nem optimális valutaövezet, ami azt jelenti, hogy a tagországok gazdaságai eltérő időpontokban vannak növekedésben és recesszióban. Ez azért probléma, mert a frankfurti Európai Központi Bank (EKB) így képtelen olyan kamatlábat megállapítani az eurózónának, amelyik ne tenné tönkre vagy a gyorsan növekedőket, vagy a recesszióban lévőket. Az elmúlt évtizedben az EKB az első csoportot választotta, alacsony kamatlábával eszközárbuborékot szabadítva a gyorsan növekvő perifériára Portugáliától Észtországig, Írországtól Görögországig. Az eurózóna második születési rendellenessége, hogy amelyik ország visszafogja a hazai béreit, annak nagyvállalatai versenyképesebbek lesznek export tekintetében, és képesek lehalászni az valutaövezetet, amely a leértékelés megszűnt lehetősége hiányában képtelen védekezni. Ezt tette Németország, hatalmas prekárius, megélhetésre nem elégséges béreket adó munkatömeget létrehozva főleg a fiatalok között. Hiába a sok üres beszéd a „szociális Európáról”, mindezt pedig az eurózóna szabályrendszere nem tiltja, sőt elősegíti.

Mindez neoliberalizmus, mint ahogy a válság orvoslása is az volt. Ahogy Paul Krugman Nobel-díjas amerikai közgazdász egy hosszú cikkben megírta a The Guardianben, az európai gazdaságirányító elit válasza a válságra nem az eurózóna elhibázott és neoliberális szabályrendszerének megjavítása volt, hanem a megszorítások politikája. A görög adósság felgyülemlését hitelezéssel elősegítő nyugat-európai nagybankokat Görögország megsegítésének álcázva kimentették. A mentőakció minden tíz eurójából kilenc soha nem érte el Görögországot: kamatfizetések formájában visszapattant. Azaz illikvidként kezeltek, mesterségesen életben tartottak egy inszolvens gazdaságot annak érdekében, hogy legyen idő átpakolni a magánkézben lévő rossz adósságot a Nemzetközi Valutaalaphoz, az Európai Központi Bankhoz és az Európai Pénzügyi Stabilitási Alaphoz. Más szóval: államosították a magánadósságot.

Mindeközben a megelőző korrupt kormányok által felvett hitel kamatait azoktól a vagyontalan görögöktől, spanyoloktól és másoktól csikarták ki, akik nem is tudtak a politikai elit machinációiról, mikor szavaztak, és amint értesültek róla, elpártoltak a hagyományos nagy pártoktól. A növekedéshez vezető megszorítások közgazdasági elmélete egy Alberto Alesina nevű, a Harvardon dolgozó közgazdászhoz kötődik. A lényege, hogy a kormány a költségvetés stabilizálásával visszaszerzi a befektetők bizalmát, amitől ismét megindulnak a beruházások.

A válság kezelése azonban alaposan rácáfolt erre az elméletre. Világosan látszik, hogy amelyik országban kisebb volt a megszorítás, ott nagyobb volt 2009 és 2013 között a gazdasági növekedés. A nagyobb megszorítás nagyobb recesszióval járt együtt. Az adatok egyértelműen magukért beszélnek, olyannyira, hogy ezt még maga az IMF kutatórészlege is megírta egy nevezetes tanulmányában, tételesen cáfolva Alesina elképzeléseit. Lagarde asszony tehát ennek tudatában erőlteti tovább a megszorításokat Görögországban és máshol.

A tét tehát óriási. Mind az Európai Unió szerkezete, mind pedig a megszorítások politikája tekintetében a hetvenes évek óta kiépült neoliberális világrend áll harcban azzal az erősödő alternatívával, melyet a Thomas Piketty által leírt erősödő egyenlőtlenségek hoztak létre. Az első nagy válságjelenség az amerikai pénzügyi rendszer összeomlása volt, melyet adófizetői pénzből ideiglenesen eltussoltak, bár eközben az ottani pénzügyi rendszer még koncentráltabb, azaz még nagyobb rendszerkockázatú lett. Az eurózóna válsága a második nagy ütközet. Felmerülhet a kérdés, hogy ha ennyire világos, hogy káros volt a megszorító politika, ha ennyire tekintélyes közgazdászok és szociológusok állítják ezt, akkor miért erőlteti az Eurogroup továbbra is azt. A válasz az, hogy mindez már rég nem gazdasági, hanem politikai kérdés. Ugyanazoknak kellene ugyanis a megszorításokon túllépő görög gazdaságpolitikának zöld utat adniuk, akik az elmúlt években az országra kényszerítették az állami kiadások drámai csökkentését, az adók radikális emelését, illetve sok esetben odahaza is hasonlóképpen kormányoztak. Szabad utat adniuk a Szirizának felérne tehát a politikai öngyilkossággal. Ráadásul szinte mindegyik eurózóna-országban ott várnak ugrásra készen a megszorításellenes politikai riválisok, azaz az uniós pénzügyminiszterek saját politikai pozícióikat ásnák alá, ha egy eurózóna-ország esetében kimondanák, hogy a megszorító politikai csődöt mondott, túl kell rajta lépni.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.