Gyilkos mezők

A fiatalabbak legalább már látják az esélyt. Arra, hogy egy normális országban normálisan élhessenek egymás mellett húsz évvel azután, hogy szüleik tízezerszámra ölték egymást.

Pattog a labda a betonon. Nem jó nagyokat ütközni, esni, a kemény talaj könnyen okoz horzsolásokat vagy akár súlyosabb sérüléseket. Az erőviszonyok sem egészen azonosak, a két focicsapatban kis- és nagyfiúk egyaránt játszanak, aki gyenge, hamar padlót foghat. Az iskola udvarán szerencsére nem vérre megy a játék, a legidősebb csatár, Darko megfontolt, kedves, intelligens srác. Szerb. Tizenkilenc éves, nem sokkal a népirtás után született, nem messze Srebrenicától. Tavaly érettségizett a boszniai város iskolájában, bűnügyi technikusnak készül, ősszel kezdi a főiskolát Szarajevóban. Főleg bosnyákok között.

A mozlim Samil még gimnazista, tizenhat éves, de már jó ideje minden évfordulón ellátogat családjával és barátaival a potocari emlékparkba, a mintegy hétezer áldozat sírjához. Trepcéban él, egy kisvárosban Bosznia közepén, ahol csak bosnyákok laknak, s ahol a háború, az etnikai széthúzás, az ország működésképtelensége napi téma.

Két értelmes, angolul jól beszélő fiatalember. Két sors, a barikád két oldaláról érkező családok, két világ egy összeeszkábált államban. Egyikük sem élt még, amikor a szomszédok egymás vérét ontották, ám az örökséget mindketten viszik tovább. Szerencsére nemcsak azt, hanem a valódi megbékélés, szót értés reményét is.

Évek óta visszajárok Srebrenica térségébe, láttam tömegsírfeltárást lyukas koponyákkal, beszélgettem túlélőkkel, és aludtam abban a lepusztult bratunaci szállodában, a Fontanában, ahonnét a „műveletet” irányították. És ahol a boszniai szerb katonai vezetők találkoztak az ENSZ holland kék sapkásaival. Utóbbiaknak kellett volna biztosítaniuk a civilek védelmét, ám tétlenek maradtak. (A történtek feltárását követően a teljes holland kormány lemondott.)

Idén nem könnyű eljutni az emlékpark közelébe, több tízezren érkeztek, köztük számos politikai vezető, még a háború idején regnáló amerikai elnök, Bill Clinton is eljött. A főutat lezárták, hátsó, hegyi úton közelítünk. Keskeny aszfaltcsík kanyarog Srebrenica felé, olykor kavicsos-földes szakaszra érünk. A szegélyező fákon piros táblákon halálfej és „mine” (akna) felirat jelzi, nem tanácsos elbóklászni a gyilkos mezőkre.

Az emlékparkban ötödször járunk, részt vettünk a tíz- és a tizenöt éves évfordulón tartott megemlékezéseken is, nem hiányozhattunk a huszadikról sem. Látszik-e fejlődés? Változott itt valami érdemben az elmúlt évek alatt azontúl, hogy a DNS-laborban egyre több áldozatot azonosítanak, s így évről évre több a sír, a temetett halott? Begyógyít bármit is az idő? Nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni.

Első megközelítésben azt talán megállapíthatjuk, hogy idén már kevesebb volt a könny, nem láttunk annyi, a zöld koporsóra ráboruló, férje, fia után zokogó asszonyt. A fájdalom elfojtása persze nem jelenti azt, hogy ne fájna ugyanúgy. Több a kemény tekintet, az arcokon szaporodnak a barázdák. A szemekből egyszerre sugárzik fáradtság és elfojtott düh.

A balkáni háború, a cserbenhagyatottság emlékén lassan túllép az idő. Akik itt maradtak, egy szegény, továbbra is szétesőben lévő országban tengődnek, ahol csak kevesek felett ítélkezett a földi igazságszolgáltatás. Az egykor keményvonalas, egymásra halált ordító politikusok nagy része mára lecsendesült, szónoklataiban barátságot szorgalmaz, de felejteni nehéz.

„Never forget Srebrenica” – ha nem emlékeznénk a jelszóra, hát zászlókon, plakátokon, graffitiken rendre elénk tárul Potocaritól Szarajevóig.

A történtek értelmezésében maguk a szerbek sem egységesek. A szélsőségesek tagadják a genocídiumot, ők Mladicsot és Karadzsicsot, az egykori boszniai szerb katonai és politikai vezetőket ma is hősnek tartják. Mások elismerik, hogy estek el ártatatlan áldozatok, de azt mondják, a népirtás szó túlzás, civilek minden oldalon haltak meg a háborúban. Egyre többen elismerik viszont, hogy valóban történtek emberiség elleni bűntettek, de felhívják ők is a figyelmet a kettős mércére, arra, hogy a világ csak a bosnyák, esetleg horvát veszteségekre emlékezik, a szerb áldozatokra már nem. Pedig a háborúban senki sem volt szent – ezt a megállapítást nehéz is volna tagadni.

Darko, a szerb fiatalember szerint a hétköznapokban már túlléptek a történteken. Háromszáz diák jár a helyi iskolába, nagyjából fele-fele arányban szerbek és bosnyákok. Állítja, nincs köztük különösebb feszültség. Az viszont igaz – folytatja –, hogy kétféle történelemkönyvet használnak, s bizony megesik, hogy ugyanazt a fontos múltbéli személyt az egyik kiadvány muzulmánnak, míg a másik ortodoxnak írja le. A közelmúltról csak érintőlegesen esik szó az iskolában, a háborús történetek inkább a kocsmában kerülnek elő néhány kupica rakia és korsó pivo után. Verekedés ritkán tör ki emiatt. Bosnyákok és szerbek külön isznak.

Húsz év még nem történelem, legföljebb a gyógyulási folyamat egy szakasza, amelyben akadnak hullámvölgyek.

Tíz éve Borisz Tadics elnök volt az első, aki szerb vezetőként eljött a potocari emlékparkba, s fejet hajtott az áldozatok előtt. Akkor nem történt incidens, most Alekszandar Vucsics belgrádi kormányfőre kőzápor zúdult. Előbbi mindig is a megbékélés pártján állt, utóbbi a népirtás idején fennen hirdette, hogy minden kioltott szerbért száz bosnyáknak kell felelnie. Húsz év alatt Vucsics kabátot cserélt, ma már európai politikusként lép színre. Tény, ami tény, a magyar–szerb kapcsolatok talán sosem voltak annyira jók, mint most. Pedig a mi közös történelmünk is rejt „Srebrenicákat”, igaz, néhány évtizeddel régebbről. A bosnyákok emlékeznek még Vucsics régi arcára, de alighanem emlékeznek azokra az álmokra is, amelyeket a békeszerződés aláírása idején szövögettek a túlélők. A fegyverek rég nem dörögnek, de az álmok tovaszálltak. Maradt a szegénység, a munkanélküliség és a rendkívül bonyolult, fenntarthatatlan államstruktúra hármas, bosnyák, horvát, szerb irányítással, megannyi regionális kis kormánnyal és kiskirállyal. Ezért küzdöttek vajon?

Samilnak, a bosnyák srácnak nincsenek szerb barátai. Bár, mondja, barátkozni végül is lehetne velük, de elfelejteni a bűneiket sohasem. Aldina tizennyolc éves bosnyák lány. Családját közvetlenül érintette a tragédia, nagyapját ölték meg a szerb fegyveresek. Az emlékparkban találkozunk, a család idősebb nőtagjai magunkra hagynak minket, talán nem akarják hallani, miről kérdezzük. Ami nekünk történet, nekik máig fájó, feldolgozhatatlan tragédia. Aldina haját fehér kendő borítja, a tiszta textil szorosan ráfeszül homlokára. Arca erősen sminkelt, tekintetét megkeményítik a kontúrok. A háború után családja Szarajevóba költözött, de gyászolni vissza-visszatér a rokonság. A lány azt mondja, beszél olykor szerbekkel, ez a generáció, ha csak tétova lépésekkel is, de képes közelíteni egymáshoz. A szülők és nagyszülők azonban hallani sem akarnak a barátkozásról, az ő lelkükben sosem ér már véget a háború. Bár nem szabad egyetlen népet sem kollektíve megbélyegezni, kívülállóként nincs jogunk afelett sem ítélkezni, ha számukra még nem jött el a megbocsátás ideje.

Találunk azért a középgenerációból is olyanokat, akik a továbblépést választanák. A Hasic fivérek a Szandzsákból származnak (a montenegrói határvidék), Németországban dolgoznak, minden július 11-ét Potocariban töltik. Kérdésünkre, hogy veszítették-e el hozzátartozójukat a háborúban, azt felelik: minden itt nyugvó áldozatra úgy tekintenek mint a testvérükre. Higgyük el – mondja szószólójuk –, nekik a legnehezebb ezt kijelenteni, de „meg kell tanulnunk békében együtt élni”. Mladicsékat, az egykori boszniai szerb parancsnokot és társait őrült gyilkosnak nevezi, de szerinte nem minden szerb az, nem szabad általánosítani. Hozzáteszi, a barátkozás alapfeltétele az lenne, hogy minden szerb ismerje el, hogy népirtás történt. Ezért alighanem a másik oldal is várna gesztusokat, kérdés, hol akadna el a folyamat. Hasicék a francia–német megbékélést hozzák fel példának, ha a világháborút követően nekik sikerült, előbb-utóbb a Balkánon is megszülethet az itt élő népek kis „uniója”. A helyzetet bonyolítja persze néhány olyan „apróság”, mint a ma is gyakori szerb–albán ütközések, de reménykedni azért lehet.

Szarajevó belvárosában, a katolikus székesegyház mellett, egy fogorvosi rendelő felett várja látogatóit mindennap késő estig a bosnyák „terror háza”. Lehet, ez az elnevezés kissé túlzó, mivel a kiállításon tárgyi emlékek nem, csak fotók láthatók, illetve egy kis üzletben vásárolhatunk plakátokat, különféle kiadványokat. A tárlat azonban a maga egyszerűségében is megrázó. Katonák, menekültek, szétlőtt falvak, ködben, romok közt repkedő galambok – akármilyen sokszor látunk hasonló felvételeket, sosem válnak sablonossá. Az egyik képen holtan fekvő nő látszik a földön, fölé középkorú asszony hajol. A következő fotón már ő is kiterítve fekszik, míg a harmadikon suhancképű, cigarettázó katonák jönnek-mennek a holttestek körül, bele is rúg egyikük a fotóshoz közelebb fekvő áldozatba. Talán ez a legmegrázóbb.

A nagyvilág a kilencvenes évek elején, derekán fájóan hosszú ideig tétlen maradt, s bár sokszor elhangzott azóta, hogy ilyesmi soha többé nem ismétlődhet meg, ne legyen kétségünk, ma sem történne semmi másként. Az emberek nem változnak, politikai hívószavakkal, manipulációval bármikor szítható gyűlölet a „mások” ellen, Európa a jelen konfliktusait sem képes hatékonyan kezelni, a nagyhatalmak érdekei szerint lép, nem számít, mennyi az áldozat. Egyszerű megállapítások ezek, de itt, Srebrenicában és Szarajevóban mégis évről évre eljátszunk a gondolattal, mi lett volna, ha Ha akkor előbb szállnak fel a bombázók, ha a békefenntartók nem tétlenkednek, ha a szomszédok nem rántják egymásra a gépkarabélyt.

Esteledik, az iskolaudvari focipályáján lassan véget ér a barátságos mérkőzés. Mára talán kiegyeznek döntetlenben.