Nincs mitől tartaniuk az Afrikában lövöldöző hobbivadászoknak

Cecil értelmetlen halála sok ezer sorstársa szégyenletes legyilkolására irányítja a figyelmet.

Cecil közkedvelt volt az országban, hozzá volt szokva a rajongók közelségéhez, így nem félt az embertől, írja a Telegraph. Palmer ennek ellenére nem tudta lenyilazni, csupán megsebesítette. Egy napon keresztül követték a haldokló, sebesült állatot, majd puskával végzett vele a fogorvos. A nyakára erősített GPS-nyomkövetőt figyelmen kívül hagyva lefejezték, a fejét eltették trófeának, a testét pedig otthagyták a hiénáknak, keselyűknek.  Walter Palmerről, hála az internetnek, a sajtó pillanatok alatt kiderített mindent. Tucatjával kerültek elő a fotók, amelyeken a fogorvos a legkülönfélébb halott nagyvadak társaságában pózol. Lőtt már varacskos disznót, orrszarvút, leopárdot és a világ egyik legnagyobb szarvasfaját, vapitit is. Utóbbiért 45 ezer dollárt fizetett. Sőt, egy róla szóló, hat évvel ezelőtti, meglehetősen pozitív kicsengésű The New York Times-cikkben azzal dicsekszik, hogy már csak egyetlen állatot nem ölt meg azok közül, amelyek az íjjal és nyíllal vadászók klubjának „bakancslistáján” szerepelnek. Ott többek között a jegesmedvét, a bölényt, a grizzly medvét és a pumát sorolják fel.

Néhány éve volt már Palmernek büntetőügye. Bűnösnek vallotta magát, amiért hazudott a vadőröknek arról, hogy pontosan hol ölt meg egy fekete medvét. Személyiségéhez csak apró adalékkal szolgál, hogy korábban egyik volt alkalmazottja szexuális visszaéléssel vádolta meg, amiért peren kívül fizetett bánatpénzt. A fogorvos most próbálja meghúzni magát, amíg elül a vihar. Praxisát szünetelteti, a pácienseknek önmosdató körlevelet küldött. Eközben rendelője előtt állatvédők tüntetnek, közülük sokan szívesen részeltetnék érzéstelenítés nélküli gyökérkezelésben. Zimbabwe kiadatását kérte az Egyesült Államoktól.

Ám Cecil halála csupán a felszín, hasonló esetek nap mint nap történnek arrafelé. És egyáltalán nem mindig illegálisan. Ha Cecil történetesen nem a nemzeti park lakója lett volna (ahonnan egy autó után kötött állati tetemmel csalták ki), és nincs rajta a kutatási programban való részvételére utaló GPS-nyomkövető, a kellő engedélyek birtokában (értsd: az ár megfizetése után) teljesen törvényesen le lehetett volna vadászni. A Washington Post szerint évente hatszáz oroszlánnal végeznek a gazdag turisták, akik szeretnének felfüggeszteni egy mutatós állatfejet biliárdszobájuk falára. Ha figyelembe vesszük, hogy mindössze 30 ezer oroszlán él Afrikában, ez évi kétszázalékos veszteséget jelent, s ennek populációs hatásait tovább tetézi, hogy a trófeavadászok szinte kizárólag a fiatal, életerős hímeket keresik.

Időnként reflektorfénybe kerülnek Afrikában vadászgató hírességek. Emlékezetes például a halott botswanai elefánt előtt kezében puskával, enyhén szenilis bácsiként feszítő János Károly spanyol királyról készített fotó. Ez csöppet sem javított az uralkodó és családja egyébként sem rózsás, pénzügyi és nőügyi botrányoktól tépázott renoméján (bár a spanyolok jó része inkább a király pénzszórását, mintsem az ölést átkozta). Az afrikai nagyvadak kétharmadának „sportvadászatáért” azonban a gazdag amerikaiak a felelősek, akiknek a lobbierejük sem lebecsülendő. Tavaly az Egyesült Államok halászati és vadügyi hivatala megtagadta, hogy az oroszlánt veszélyeztetett fajnak nyilvánítsa, mivel az automatikusan a belőle készített termékek (trófeák) behozatalának tilalmát jelentette volna. Ehelyett a nagymacska „fenyegetett” státust kapott, és a levágott fejek, mancsok, kandalló elé illő bőrök importja zavartalan maradhatott.

A Cecilt legyilkoló fogorvos a Safari Club International vadászklubhoz tartozott. A klub honlapján minden tag bejelentheti az általa megölt prédákat (eddig kétezer oroszlánt regisztráltak), a lelőtt vadakat különféle mutatók alapján rangsorolják, és a lista elején lévőket hősként magasztalják. Mint szánni való naivitással (vagy felháborító cinizmussal) írják, „az afrikai oroszlán az egyik legnagyobb kihívást jelentő és legveszélyesebb préda. Szinte bárki, aki maga elé képzel egy afrikai szafarit, egy hatalmas sörényű oroszlánt lát, amint a puskáját a vállához szorító rettenthetetlen vadászra támad”. Persze ha a valóságban ennyire veszélyes lenne a vadászat, viszonylag gyorsan halnának a vadászklub civilben üzletember, fogorvos, bankár, ügyvéd (és nem kommandós) tagjai. A legtöbb oroszlán annyi turistát lát, hogy már alig tart az embertől, és naphosszat csak lustálkodik. Szegény párák kis túlzással unottan nézik végig, amint a helyi szolgák a fizetővendég puskacsöve elé terelik őket.

Nem világos ugyanakkor, hogy a jól szabályozott trófeavadászat végeredményben árt-e vagy használ az oroszlánok és a teljes szavannai ökoszisztéma védelmének (illetve az afrikai országok gazdaságának). A Nemzetközi Természetvédelmi Unió illetékese szerint egyértelmű, hogy a vadászatot jól kell szabályozni, hiszen ha túlzásba viszik, magát a vadásztatást is fenntarthatatlanná teszik. Ugyanakkor ha elég magasak az árak, az kezelhető szinten tartja a leölt állatok számát, miközben évi akár kétszázmillió dolláros bevételt hozhat a szegény afrikai országok vadvédelmi erőfeszítéseinek finanszírozására. Feltéve, hogy tényleg ilyen célokra jut a pénz. A környezetvédők egy része azt is hozzáteszi, hogy a legális vadászatnál összehasonlíthatatlanul nagyobb veszélyt jelent az orvvadászat, illetve az élőhelyek pusztítása.

Miközben a világ Cecilt gyászolja, az afrikai trófeaipar tovább üzemel, mintha mi sem történt volna. Az időlegesen érzékenyebbé vált világsajtó szinte naponta számol be róla, hogy itt öt elefántot öltek meg, amott megint illegálisan végeztek egy másik oroszlánnal. Amíg azonban Zimbabwéban évi 953 dollár az egy főre jutó nemzeti össztermék (a harmadik legalacsonyabb a világon), senki sem fog visszautasítani 54 ezer dollárt egyetlen oroszlánért.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.