Vigyázó szemek

A belháború még véget sem ért, a kijevi kormány már neki is látott a nyugati minták mentén diktált reformok végrehajtásának.

Vannak politikai alapú, átpolitizált támogatási programok. A teljes összeghez képest azonban ezek elenyésző mértékűek – feleli kérdésünkre Jarábik Balázs, az amerikai agytröszt, a Carnegie Tudományos Központ kutatója.

Jarábik korábban hat éven át dolgozott Ukrajnában az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Hivatalának (USAID) programvezetőjeként. Mielőtt 2013 novemberében a kijevi Függetlenség terén, a Majdanon elindult a forradalom, a washingtoni kormány által megbízott, ukrán civileket támogató alapítványt vezetett. Az azóta a Carnegie elemzőjeként dolgozó Jarábikot ezért elsőként arról kérdezzük, mennyiben igazak azok a vádak, amelyek szerint a washingtoni kormány, éppen a USAID támogatási rendszerét felhasználva, az amerikai ideológiához hű civil szervezetek finanszírozásával járult hozzá a polgárháborús állapotok kialakulásához.

– A USAID-nek rengeteg összetűzése van például az amerikai külügyminisztériummal – válaszolja –, a külügy ugyanis valóban igyekszik politikai érdekeinek szolgálatába állítani a szervezet tevékenységét.

Az elemző szerint a fejlesztési hivatal mindent megtesz, hogy távol tartsa magától a politikát, a szervezetben dolgozók tényleg hisznek abban, hogy segíteni mennek az adott országba.

– Helyi szinten mindig van egyeztetés – mondja Jarábik Balázs, amikor azt tudakoljuk, mi a helyzet a más amerikai, kormányközeli alapítványokkal ápolt kapcsolatokat illetően. Ukrajnában aktív volt ugyanis a Soros György-féle Nyílt Társadalom Intézet is. A magyar származású bankár szervezetéhez több ország társadalmi és politikai válsága is köthető: az 1998-ban Szlobodan Milosevics elleni diáktüntetők, 2003-ban a Grúziában lezajlott rózsás forradalom és a 2011-es arab tavasz aktivistái mind élvezték Soros anyagi és ideológiai támogatását.

– A látványosan politikai töltetű programokat könnyű kiszűrni, ügyesebb kormányok nem engedik be azokat az országba – mondja a fejlesztési hivatal korábbi munkatársa. Jarábik ezért a politikai retorika szemszögéből látja az orosz és a magyar kormány azon döntéseit, amelyek a külföldi támogatású civil szervezetek ellehetetlenítésére irányultak. Igaz, tapasztalatai szerint a USAID által támogatott alapítványok ritkán közösködtek például a Soros-féle szervezetekkel, mivel forrásaikkal szigorúan el kellett számolniuk az amerikai hivataloknak.

– Az orosz propaganda előre megtervezett, titkos akciónak mutatta be a Majdanon történteket, valójában azonban kész csoda lett volna, ha két amerikai hátterű alapítvány képes együttműködni – folytatja Jarábik.

Elemzőként úgy látja, az összeesküvés-elmélettel szemben a valóságban épp ellentétes folyamatok zajlottak a forradalom során.

– Az amerikai titkosszolgálatokat teljesen váratlanul érték az események, a washingtoni diplomáciában a konfliktus kipattanásakor látványos fejetlenség uralkodott – mondja. – Ennek hátterében részben az állt, hogy egy tapasztalatlan nagykövet dolgozott és egy vezető nélküli katonaiattasé-hivatal működött akkor Kijevben.

Az ukrán válság elmélyülésének ugyanakkor ennél messzebbre visszamutató okai vannak. Az Egyesült Államok leépítette hírszerzését, különösen az információfeldolgozás terén, a régióban ez nem volt prioritás.

– Csak az utóbbi időkben kezdték el amerikai tábornokok hangoztatni, hogy Oroszország az egyetlen állam, amely valós kárt okozhat az Egyesült Államoknak – mondja Jarábik. Az elemző szerint technológiai előnyének köszönhetően Washington képes megszerezni az információt, ám úgy tűnik, nem mindig tud vele mit kezdeni.

– Rontott a helyzeten, hogy a szemben álló nagyhatalmat, a putyini Oroszországot még nagyobb válságban érte a forradalom. Az orosz politika jelentősen túlértékelte például a nyugati politikusok nyilatkozatait, amelyek Ukrajna uniós és NATO-csatlakozását helyezték kilátásba – fejtegeti az elemző.

E bejelentések mögött valójában nem volt hivatalos elképzelés. Egyszerű retorikai lózungok voltak, amelyeket Moszkva készpénznek vett. Putyin Hitlerhez hasonlítása mesebeszéd volt, kizárólag arra szolgált, hogy mobilizálja a nyugati közvéleményt. Bár a nagyhatalmi politikát félreértések és bakik kísérték, a válság lezárását illetően az elemző mégis optimista.

– Sem a Nyugat, sem Oroszország nincs felkészülve hosszú távú válságra – folytatja –, minden nagyhatalom a konfliktus rendezésében érdekelt. Ez azonban az ukrán kormányról, valamint az oroszbarát szeparatistákról nem mondható el.

Jarábik szerint Kijev számára politikai öngyilkosság lenne a kiegyezés, a szeparatisták pedig garanciákat követelnek, hogy a kormány ne távolíthassa el őket fegyvereik átadása után. Nem meglepő, hogy az idén februárban, német és francia közvetítéssel aláírt Minszk II megállapodás romokban hever. A többek között azonnali tűzszünetet, a harcoló alakulatok visszavonását és lefegyverzését előíró paktum megkötése óta több mint négyszáz ember halt meg a harcokban, közben a szemben álló felek egymásra mutogatnak. A politikai mechanizmusok azonban Jarábik szerint működnek, a válság megoldása ugyanis megkezdődött. Kijev ugyanis gyorsan rendezhetné a konfliktust, hatvannégyezer katonája van a válságkörzetben, míg a szeparatisták körülbelül harmincegyezren vannak. Az elemző szerint ettől csak a nagyhatalmak nyomása tartja vissza.

– Az ukrán kormánynak nem az orosz csapatok bevonulásától kell félnie, hanem a fokozódó nyugati nyomástól – folytatja. – Washington olyannyira erőlteti a Minszk II politikai megvalósítását, hogy két héttel ezelőtt közvetlenül is beavatkozott a kijevi törvényhozás munkájába. Július 16-án Victoria Nuland amerikai külügyi államtitkár személyesen felügyelte Kijevben, hogy a parlament rendben elfogadja-e a megállapodás megvalósítását biztosító alkotmánymódosítást.

Bár az aktus közvetlenül nem a szeparatisták követeléseihez igazodott, az állami decentralizáció folyamatát segíti elő. Jarábik szerint ez a politika a legnagyobb kihívás Ukrajna számára. Nemcsak az oroszbarát szeparatistáknak kedvez ugyanis, hanem a helyi oligarcháknak is.

– A decentralizáció Kijev részéről kompromisszum lehet az ország egységének megőrzéséért, de a megerősödött helyi oligarchák és a szabadcsapatok helyzetét még meg kell oldani. Nagy kérdés, hogy a regionális elitek és Kijev között hogyan alakul ez a folyamat, ki kitől s mit vesz el. Munkács is ebben a kontextusban értelmezhető – összegez Jarábik. – A kárpátaljai város közelében is félkatonai csapatok kerültek tűzharcba, amihez aztán csatlakoztak az ukrán biztonsági erők is.

Az elemző szerint jóval nagyobb összetűzésekre is fel kell készülni az országban, ez pedig arról tanúskodik, hogy bár a forradalomból hátramaradó erők egy részét sikerült integrálni az ukrán fegyveres testületekbe, sokan még mindig helyi konfliktusok szereplői.

Ezt a rizikós konszolidációs folyamatot támogatja Mizsei Kálmán diplomata, az ukrán civil biztonsági szektor reformját segítő uniós misszió vezetője. Az ukrán belügyi biztonsági szervek, az ügyészség és a bíróság teljes átalakítását célzó támogató programról tavaly nyáron döntött az EU politikai és biztonsági bizottsága. Mizsei és csapata azóta a nyugati jogállamok mintáinak adaptálásához nyújt támogatást.

– Az Egyesült Államok és az EU is ugyanazzal a céllal van jelen Ukrajnában, mint korábban minden más posztkommunista országban: olyan forrásokat juttat el, amelyek a demokrácia támogatására, modern intézményrendszer kiépítésére, ezen belül pedig a civil társadalom kiépítésére irányulnak – mondja Mizsei, amikor arról kérdezem, mi a célja a nyugati hatalmak ukrajnai jelenlétének.

Szerinte ez nem öncélú tevékenység, az ukrán társadalom nyitott az európai kultúra olyan értékeire, mint a korrupcióellenesség, a demokrácia és a szabadságjogok. Ezekben látja a jövőt.

– Az ukrán állam sok tekintetben hordozza a posztszovjet berendezkedés nyomait, ezt elsősorban a korrupció szimbolizálja – feleli a misszióvezető felvetésemre, nem okoz-e problémát a központi adminisztráció erősítését célzó feladatnak, hogy az Egyesült Államok nyomására Kijev épphogy a decentralizáció mellett tör lándzsát.

– Ki kell tisztítani a rendszerből a sikkasztást, az emberek meglopását lehetővé tevő elemeket – folytatja a diplomata –, Ukrajna ugyanis csak működőképes központi intézményekkel tudja ellátni alapvető funkcióit. Ezt nem akarják megakadályozni az elméletileg a központi kormány gyengítésében érdekelt oligarchák sem. Egy olyan országban, ahol nincs jogállamiság, könnyű sok pénzt gyorsan elveszteni.

Szerinte az egészen biztos: az oligarchák nem kérnek Putyinból, így a jogállamiság, a stabil egység helyreállítása a gazdagoknak érdekükben is állhat, bár ezen erőcsoport „konszolidálása” még hosszú folyamat.

– Az érdekközösségnek politikai közösséggé kell fejlődnie, az azonban beláthatatlan, mennyi időt vesz ez igénybe – teszi hozzá a misszióvezető, aki szerint problémát jelent, hogy missziójának nem elég erős a mandátuma, kizárólag tanácsadásra jogosult, ami a hatékony reformok végrehajtásához meglehetősen szűk mozgástér.

Példaként említi az ukrán nemzeti korrupcióellenes iroda létrehozását. Amikor az új, kulcsfontosságú állomány felkészítésére került sor, nem tudtak segítséget nyújtani az ukrán kormánynak, s végül a londoni rendőrség detektívképzési központjának közreműködését kellett kérni, pedig az ilyen helyzetekben gyorsabban kellene reagálni. Mindenesetre kérni fogja Brüsszeltől, hogy a hatékonyabb uniós jelenlét érdekében jövőre rugalmasabban felhasználható költségvetési keretet állapítsanak meg missziójának.

A Majdanon közben lebontották a barikádokat.