Ligetprojekt: mire megy ki a játék?

„Idestova két esztendeje próbáljuk csillapítani a Városligetet létében fenyegető beépítési lázat.”

Idestova két esztendeje próbáljuk csillapítani – építészek, urbanisták, városvédők, helyi civilek és magamfajta magányos publicisták – a Városligetet létében fenyegető beépítési lázat; végre szeretném megtudni: tulajdonképpen mi ellen védekezünk?

Sokáig úgy tűnt, ez az egy legalább világos: egy múzeumi negyed készül a fák közé, oda, ahol a legkevésbé hiányzik. Nem volt nehéz bebizonyítani, hogy a múzeumok összeköltöztetése semmivel se növelné a forgalmukat, Budapest vonzereje pedig éppen abban rejlik, hogy a látnivalók szanaszét helyezkednek el, így a turistának érdemes a városban sokfelé körülnéznie. S ha valaki új múzeumokra vágyik, talál a városban értékes, de kihasználatlan műemlék épületet épp eleget. Történelmi parkot ellenben, százados faóriásokkal, békés sétányokkal, annál kevesebbet; a Városligethez foghatót, ami azt illeti, a pesti oldalon egyetlenegyet sem talál. Kezünkre játszott a kormánybiztos által szervezett, lehangoló eredménnyel zárult nemzetközi építészeti tervpályázat; sokan akkor döbbentek rá, mekkora vétek volna ilyen silány épületekkel elcsúfítani a ligetet.

S ekkor váratlan dolog történt: múzeumi negyedről többé senki se beszél, ellenben rendkívül sürgős lett a Fővárosi Nagycirkusz új épületbe költöztetése, egy biodóm nevű gigantikus micsoda létesítése az állatkert területén, továbbá zöld utat kapott a Magyar Zene Háza, amely nem múzeum. (Nem tudni még, hogy pontosan micsoda, csak azt, hogy a legmagasabb fák koronája fölé egy kacsalábon forgó hatalmas lepényt emelnek.) S él és virul a liget kellős közepére, a Petőfi Csarnok helyére álmodott Magyar Nemzeti Galéria terve. Mindez továbbra is kiemelt kormányzati beruházás, amelynek nem állhatja útját jogszabály, hatásvizsgálat, rendezési terv vagy társadalmi egyeztetés: törvény mondja ki, hogy a Városliget felette áll a törvénynek. Itt csak a gombhoz varrt kabát, a városligeti törvény parancsol – hol ezt, hol azt.

Az a legkevesebb, hogy ezeknek a beruházásoknak külön-külön sincs semmi értelmük. A magyar zenének sok szép új háza lett mostanában: a Zeneakadémia, az Erkel Színház, a BMC. A cirkusz is jól elvan egyelőre a maga helyén. S ha bele is törődtünk, hogy a közkedvelt Vidám Park területét az állatkertben raboskodó lénytársaknak engedjük át – hadd legyen kicsit tágasabb mozgásterük –, azt már nem nyeljük le, hogy Persányi Miklós a vurstli helyén most horribilis áron valami óriási izét építsen, félúton a Jurassic Park és Disneyland között, Kós Károly méltán csodált épületeinek a csúfságára.

Kíváncsi vagyok, hogy ha ezek a tervek valami csoda folytán a papírkosárba kerülnének, ahol a legjobb helyük volna, vajon miféle újabb agyrém kerülne elő túlmozgásos kormányunk íróasztalából?

Mit is akar tulajdonképpen a Központi Akarat a Városligettől? Vajon csak építeni akar: magának emlékművet, klienseinek busás állami megrendelést gumírozott költségvetéssel? Egyik szempont sem elhanyagolható, de önmagában nem magyarázza az alakját kaméleonként változtató ligetprojekt elpusztíthatatlan életerejét. A látszólag szertelen ötletelés közepette eddig egyetlen makacs eszmerög maradt csak kikezdhetetlen: a nemzeti galéria betelepítése a liget kellős közepére. Tehát alighanem erre megy ki a játék, és a többi csak arra való, hogy a vita a liget sorsa körül forogjon, és elterelje a figyelmet arról, ami az egészben a leginkább felesleges: a budai vár kormányzati kisajátításáról.

Vajon miért olyan fontos a műemléki beccsel alig rendelkező, királyok által soha sem lakott királyi palota eredeti állapotának helyreállítása, hogy erre számlálatlanul költenénk a milliárdokat, amelyeknek az egészségügytől a közoktatásig, a vállalkozásélénkítéstől a vasút-rehabilitációig annyi más helye volna? És miért kell száműzni a kultúrát a várból (könyvtár, képtár, akadémiai intézetek)? Mit is jelent az a bizonyos „kormányzati reprezentáció”, és miért ne lehetne kényelmesen reprezentálni az eleve túlméretezett épületben a könyvtár és a képtár között? Egyáltalán, miért kívánkozik a királyi várba a demokratikusan választott kormány feje, és miért vágják el szegény fejét a testtől, mármint a minisztériumoktól, valamint a népképviseleti országgyűléstől, amelynek ott, a Duna túlpartján felelősséggel tartozik?

Ezek tehát azok a kérdések, melyek megválaszolásán a Városliget jövője múlik. Ha nem leszünk képesek meggyőzni a miniszterelnököt, hogy a fáknak a ligetben, a kultúrának a várban, neki magának a Kossuth téren van a helye, és egy konzervatív kormánynak nem kellene maga körül mindent felforgatnia, akkor hiába védik a parkot a környezetvédők és a légszomjas pestiek. Akkor a liget csak volt (fuit, ahogy a régi sírfelirat mondja a fák között).

Mert a nemzeti galéria és az azt kiszolgáló létesítmények eleve nem férnek el a Petőfi Csarnok helyén. A távolság pedig a tervezett zenepalota-helyszín és a Pecsa között alig több 120 méternél, így ez a két terv önmagában is elegendő ahhoz, hogy a néhai Városligetet kettészakítsa két kis utóligetté. Melyek fölé négy új, 40-50 méter magas épület tornyosul majd, a legöregebb fáknál is magasabban, a historizáló Vajdahunyad vára szomszédságában és egymás közvetlen közelében: az eklektikusra visszaépített Közlekedési Múzeum tornya, az állatkerti biodóm technobuborékja, az oslói operaház hiteles másolata (alias nemzeti galéria), valamint a Magyar Zene Ufója.

S. O. S. – fogjunk össze, hogy ne így legyen!