Nem volt választásuk, menekülniük kellett otthonról

A baptisták átmeneti otthonaiban jártunk, ahol bántalmazott és anyagi nehézséggel küzdő emberek kaphatnak esélyt.

Szilvia 39 éves, öt gyermek édesanyja, családon belüli erőszak áldozata. A törékeny, szőke nő kissé nyúzottan ül a Baptista Szeretetszolgálat debreceni Szivárvány átmeneti otthonának egyik szobájában. A hely nem túl nagy, ám neki és gyerekeinek ez most nem számít, végre nyugtuk van. Tizenhárom évvel ezelőtt költözött Farkaslyukra Budapestről, ahol szüleivel és három testvérével élt. Még fiatal volt, amikor édesapja gyilkosság áldozata lett.

– Pár évvel a tragédia után költöztünk el, de még Budapesten született az első fiam, ő most 18 éves – meséli, miközben másik gyermeke, a négyéves Krisztián körülöttünk rohangál, és mindenkit levesz a lábáról szövegével. A fiatal nő első férje meghalt, az italozás lett a veszte. Miután elköltözött Farkaslyukra, új társat talált, ebből a kapcsolatból született második gyermeke. Ám a boldogsága ezúttal sem tartott sokáig.

– Az anyósom oláhcigány párt szeretett volna a fia mellett látni, én nem vagyok az – emlékezik vissza.

Amikor azt hitte, a harmadik férfi mellett révbe ér, akkor kezdődtek csak az igazi gondok. Három másik gyermekének az édesapja ugyanis Szilvia elmondása szerint a mézeshetek után vadállattá változott. Dolgozni nem volt hajlandó, miközben a nő még kilenc hónapos terhesen is a helyi orvosi rendelő padlóját suvikszolta. A férfi nemcsak fizikailag, szexuálisan is bántalmazta őt, legkisebb gyermeke erőszakos közösülésből született. Szilviánál akkor szakadt el a cérna, amikor társa a nő nagyobbik fiának is nekiesett. Ezután a megtört asszony nem talált más kiutat, csak a menekülést a saját és testvérei házából, ahol a férfi is élt. Így az éjszaka leple alatt először barátnőjéhez szöktek, majd onnan kerültek a baptisták átmeneti otthonába.

A család próbál talpra állni, ám a történtek után súlyos sérülések maradtak. Nemcsak Szilvia, de nagyobbik fia is megtört pszichésen. Egy szóbeli csörte után, amelyet majdnem tettlegesség is követett, másfél hónapra pszichiátriára került a kamasz. Az anya elmondása szerint szerencsére már sokkal jobban van. Szilvia most is dolgozik, takarít egy debreceni kollégiumban. A gyerekek óvodába és iskolába járnak, ám a jövőjük még mindig bizonytalan.

– Nem szeretnek sokgyerekes családnak kiadni lakást – mondja az asszony, aki amúgy sem keres elég pénzt ahhoz, hogy fenntartsa magukat. Haza nem mehet, hiába a testvéreivel közösen örökölt farkaslyuki ház. Az ingatlant bérbe adták, de a lakók nem fizetnek, kilakoltatásuk folyamatban van. Ha visszatérhetne a faluba, akkor sem menne. Fél egykori bántalmazójától.

***************************************

A Szilviának és gyermekeinek menedéket nyújtó Szivárvány a három általunk meglátogatott csáo egyike. A csáo – azaz családok átmeneti otthona – olyan intézmény, ahol nemcsak édesanyák és gyermekeik, de teljes családok, azaz apa-anya és gyerekek húzhatják meg magukat, ha sorsuk rosszra fordul. A fenntartók célja a bántalmazott édesanyák oltalmazása mellett az, hogy csak anyagi vagy életvezetési nehézségek miatt ne szakadjanak szét családok, ne vegyék el a gyerekeket a szülőktől.

Szabó Zsuzsannának, a Szivárvány vezetőjének irodafalát gyerekek rajzai és a kicsikről készült fényképek díszítik. Rögtön meg is mutat egy családot: anyát és két gyermekét, akiket jó példaként hoz fel. Férje bántalmazta az asszonyt, de sikerült egyenesbe hozni az életüket. Az intézet dolgozói segítették a válásában és abban, hogy kiköltöztessék a zaklatót a lakásából. Szabó azért is emeli ki a család történetét, mert mint mondja, a bántalmazottak többsége sajnos visszatér bántalmazójához, hiába segítenek nekik az újrakezdésben.

Az áldozatok nem minden esetben nők. Az otthonban húzza meg magát László, aki kisfiával menekült el alkoholista felesége elől. Az asszony mámoros állapotában nemcsak fenyegette őket, hanem kirohanásában irataikat is elégette, pénzüket pedig italra költötte. A férfi dolgos és kitartó, sorsa pedig szerencsére úgy tűnik, jó fordulatot vett: nemrég örökölt egy lakást, ahova elköltözhet fiával. Most már csak az van hátra, hogy a nevelőszülőktől magához vehesse feleségének előző házasságából született kislányát, akit sajátjaként szeret.

– Nagyon hosszú a várólistánk, most is 45-en laknak nálunk, pedig negyvenfős a kapacitásunk – mondja Szabó Zsuzsanna. Krízishelyzet esetén valaki rögtön a lista élére ugrik. Ilyen az, amikor például egy terhes édesanya utcára kerül.

Ahhoz, hogy valaki bekerüljön egy csáóba, feltétel, hogy legyen legalább egy 18 év alatti gyermeke, akinek legidősebb testvére nem lehet több huszonnégynél. Az intézményben dolgozóknak fontos tudniuk, hogy a befogadottak között van-e pszichiátriai beteg, ezt azonban nem mindig árulják el nekik.

– Előfordult, hogy egy anyuka késsel hadonászott a konyhában. Az ilyen helyzeteket nem könynyű kezelni, mint ahogyan a kezeletlen alkohol- vagy kábítószerfüggés következményeit sem. Elvben ezek a tényezők kizárják, hogy az illető bekerüljön a közösségbe.

Ám, teszi hozzá a vezető, a kezelés, elvonó megkezdéséhez igyekeznek minden támogatást megadni. Ahogy nincs ingyenebéd, a csáós lét is minimális befizetéssel jár. Ez a családi pótlék vagy a család jövedelmének (ha van) egy része, amellyel hozzájárulnak a lakhatáshoz. Pár ezer forintot jelent havonta.

****************************

Nem sokkal később már egy-két kilométerrel odébb, a Kamillában járunk. Itt is fiatal, lelkes hölgyek fogadnak minket. Úgy tűnik, ez a munka női lelket kíván. Az intézményvezetőn kívül két családgondozó és négy gondozó (ők az otthon állandó munkatársai) segíti a lakók mindennapjait. Utóbbiak 24 órán át jelen vannak, váltott műszakban.

Ahogy belépünk, rögtön halljuk, ahogy az egyik munkatársat szólítgatja a ház lakója: „Fruzsi néni, beszélnünk kellene majd” – mondja a „néninél” jóval idősebb nő.

– Szerencsére tisztelettel vannak irántunk, ez pedig nagyon fontos ahhoz, hogy a rend megmaradjon – mondja Fruzsi néni, azaz Lupis Fruzsina. Látszik, hogy a fiatal nő népszerű, főleg a gyerekek körében. Ennek bizonyítéka a sok fotó, illetve az, ahogy pikpakk megnyugtat egy hosszú percek óta síró csecsemőt.

– A munkánk azért nehéz, mert egyensúlyoznunk kell. Mélyen részt kell vennünk a család életében anélkül, hogy ne lépjünk túlzottan bele az intim szférájukba – mondja. Az étkezéstől kezdve a fürdésen át a pénzbeosztásig és az iskolatáska ellenőrzéséig mindenben segítenek.

– Muszáj is, mert a szülők sokszor próbálják a szabályokat áthágni, így pótanyaként is működünk, akkor is, ha jóval idősebbek nálunk – mondja Lupis. Az otthonokban a lakókkal egy évre kötnek megállapodást. Ez az idő még egy fél évvel, plusz a tanév végéig hosszabbítható. Az a cél, hogy ezalatt a bekerülők összeszedjenek annyi pénzt, amennyiből albérletbe tudnak menni, és önálló életet kezdhetnek. Ez persze sokszor nehezen megy, az ide kerülő szülők nagy része nem látott megfelelő családi mintát, nem tudják, hogyan is kellene elkezdeni azt a bizonyos normális életet. Ez volt a probléma gyökere annál a két lakónál is, akik azután kerültek ide, hogy leégett a házuk.

– Alexandra egy szál ruhában, strandpapucsban jelent meg a téli fagyban – meséli az intézmény vezetője, Paszternák Csilla. – Ő kifejezetten jó példa, mindent megtesz, 22 éves kora ellenére pedig kitűnő édesanyja a hat gyerekének – teszi hozzá. Alexandra és élettársa nem kapott otthonról támogatást, egymásban kerestek vigaszt. A fiatal nő elmondása szerint anyja éheztette őt is és testvéreit is. Apja gyenge jellem volt, nem tudott kiállni a gyermekek mellett. Alexandra ezért menekült el tizenhárom évesen. Testvérei nem sokkal később már intézetbe kerültek, egyikük kábítószerfüggő lett. A fiatal lány társa megpróbált talpon maradni, miközben még maguk is gyerekek voltak. Nem sikerült. Miután leégett az a ház, ahol meghúzták magukat, a Kamillában találtak menedéket. Az intézet vezetői szerint Alexandra valóban boldogulni akar, nem úgy, mint sok sorstársa.

– Sajnos sokan, akik ide kerülnek, ha azt látják, hogy valamiért tenni is kellene, inkább feladják. Az már nem megy. Jellemző a minden mindegy hozzáállás. Nem bírják a rendszerességet, a szabályokat – panaszolják a csáók munkatársai.

A sok szomorú történet tanulságát Szabó Zsuzsanna, a Szivárvány vezetője fogalmazta meg a legjobban. Szerinte tűzoltás helyett a szülők nevelése és felkészítése lenne a legfontosabb. Az, hogy tisztában legyenek azzal, hogy egy gyermek óriási felelősség.

– Szabályok vannak. Hiába segítünk valakinek munkát találni, ha egy hét után már táppénzre megy, vagy azt hiszi, meg tud élni a segélyből. Azt kéne sokakkal megértetni, hogy az életért, a boldogulásért tenni kell. Nem is keveset.

*********************************

Pár nap múlva már Budapesten járunk, az ország egyetlen olyan csáójában, amelyet menekült családok befogadására hoztak létre még 2014-ben. Az ajtóban az intézmény munkatársa, Fekete Szandra mellett egy tündéri arab kislány fogad bennünket, aki éppen az otthon egyik lakójának tolmácsol. A fejkendőben szaladgáló leányzó rögtön megkérdezi, hogy állásinterjúra jöttünk-e. Reméli nem, mert ő szeretne a következő itt dolgozó szociális munkás lenni.

– Nemcsak menekült, hanem magyar családok is laknak itt. Két intézmény működik egy telephelyen, sokszor nincs annyi migráns család, hogy csak velük töltsük meg őket. Nem sokan maradnak az országban – meséli Fekete Szandra. Többségük meg sem várja, hogy menekültstátust kapjon, mennek családjuk után nyugatra. Akik itt maradnak, azok tényleg Magyarországon szeretnének letelepedni.

Közéjük tartozik Mohamed és családja is. A szaúdi származású férfi Szudánból érkezett, nehezen nyílik meg, amikor kérdezzük. Aztán mégis nyit egy kis rést, legalábbis ezt érezzük, amikor kávéval kínál minket, egy keveset mesél magáról. Azt nem mondja el, miért volt kénytelen otthagyni Szaúd-Arábiát, csak azt árulja el, hogy Szudánból azért menekültek el feleségével, Monával, mert „lerombolták a falut”, ahol éltek. Történetük valóságtartalmát nem tudjuk ellenőrizni. Szerbiáig külön útvonalon mentek, Mohamed napokat gyalogolt egyhuzamban. Várandós feleségével a Balkánról indultak együtt tovább, kislányuk már Budapesten született. Mohamedék itt szeretnének maradni, és olyan komolyan gondolják a letelepedést, hogy kis pénzükből és a kapott integrációs segélyből már nyitottak lakástakarék-számlát is.

Az otthon többi külföldi lakója is menekültstátussal maradt az országban, a csáóba is csak így kerülhetnek. Akad olyan is, aki oltalmazotti státussal tartózkodik az országban, az ő esetében ötévente tartanak felülvizsgálatot. (Oltalmazotti védelemben az részesülhet, akinél nem állnak fenn a menekültkénti elismerés feltételei, de annak a veszélye igen, hogy származási országába történő visszatérése esetén súlyos sérelem éri, és nem tudja vagy az e veszélytől való félelmében nem kívánja hazája védelmét igénybe venni.)

A csáo munkatársai folyamatos kapcsolatban állnak a befogadóállomásokkal, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatallal és a családsegítő központokkal. Innen érkeznek a lakók. Az intézményre ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a többi csáóra, mégis van, ami itt más, mint a többi helyen.

Vannak önkéntes tolmácsok, szintén önkéntesek oktatnak magyar nyelvet, speciális jogi tanácsadásban részesülnek a lakók, és régebb óta itt élő, már integrálódott menekültek fognak előadást tartani társaiknak. Minderre nagy szükség van, mert míg a gyerekek nagyon gyorsan megtanulnak magyarul, a szülőknek ez nem megy olyan könnyen. Anélkül pedig nehéz boldogulni. Első körben, mivel nem beszélik a nyelvet, takarítói vagy konyhai kisegítői munkát tudnak nekik szerezni, amit azért is viselnek rosszul az érintettek, mert sok köztük a diplomás. Lakott már náluk fizikatanárnő és egy médiabirodalom középvezetője is. A nyelvi korlátok másik hátránya, hogy a gyerekeknek is túl hamar fel kell nőniük, rájuk támaszkodnak a szülők.

– Azt tapasztaljuk, hogy amikor beköltöznek, a gyerekek segítségét kérik ügyintézéshez a felnőttek. Nehéz megértetni velük, hogy nem vesszük ki a kicsit az iskolából azért, hogy elmenjen a hivatalba tolmácsolni. Náluk teljesen normális, hogy a gyerek a saját tanulása rovására segítse őket. Nálunk viszont ez nem elfogadott – mondja Fekete Szandra.

A menekült családok nagy része már a szerződésben foglalt egy év lejárta előtt kiköltözik, amit sok munka előz meg.

– Az albérletkeresésnél nehézség, hogy a menekülteknek nem szívesen adnak ki lakást. Egy főbérlőt találtunk, aki több ingatlannal is rendelkezik, és segíteni akart migránsoknak. Ez szerencse, de egyedi eset – meséli Fekete Szandra.

Vezetőnk nem tud arról, hogy atrocitás érné a lakókat, rasszizmussal nem találkoznak. Az orvos, az ügyintéző, a lehetséges munkaadók kedvesen állnak hozzájuk.

– Mi pedig híd vagyunk a tábori és az önálló lét között. Arra ösztönözzük őket, hogy próbálják meg beosztani a jövedelmüket, ők vásároljanak maguknak, ismerjék meg a magyar árakat, főzzenek.

A szociális munkás azt mondja, ha már befogadtuk őket, több integrációs programra lenne szükség, mert csak így fognak tudni boldogulni. Emellett persze fontos, hogy a saját ünnepeiket, szokásaikat is megőrizzék. A ramadánt tartják, de a menekült anyukák már karácsonyfát is díszítettek. Némelyikük burkában.