Rabok hullámhosszán

A kardio-tuc-tuctól a mélyinterjúig számtalan műsort hallgathatnak immár két magyar büntetés-végrehajtási intézetben a rabok.

Magyarországon ezt valószínűleg sokan rosszallják, mondván, minek a raboknak rádió. A társadalom ugyanis alapvetően punishmentpárti, azaz büntetni akar.

Kerényi György mondja mindezt, annak az Adj Hangot Egyesületnek az egyik alapítója, amely felkarolta a börtönrádió-projektet. Középmagas, mosolygós ember Kerényi, nemrég múlt ötvenhárom éves. Ő is megjárta már a hadak útját: részt vett a Tilos Rádió alapításában, később a Rádió C beindításánál bábáskodott, dolgozott a Magyar Narancsnak, egy ideig a Kossuth rádió főszerkesztője volt, majd a VS.hu portált vezette, különböző civil kezdeményezéseket támogat, és ha hozzávesszük mindehhez, hogy kapucnis, laza esésű tréningfelsőt visel, máris tudjuk, ő az a romkocsmákban borongó bölcsész, akiről a miniszterelnök vizionált.

– De miért: mi a baj a büntetéssel? – kérdezzük, mert az álkérdés is kérdés.

– Az, hogy ezek az emberek előbb-utóbb kiszabadulnak, és könnyen meglehet, hogy a szomszédunkba költöznek, vagy másképp kerülünk kapcsolatba velük. Ha másért nem, már ezért is fontos, hogy a társadalomba való visszailleszkedésüket minden eszközzel támogassuk.

– Például egy börtönrádióval?

– Akár azzal is. A rabok ezen keresztül olyan dolgokról hallanak, amelyekkel maguktól talán nem foglalkoznának. Vannak például műsorok a HIV-ről, a hepatitisről, beszélgetések ismert emberekkel, amelyek különösen fontosak, hiszen a kinti életről szólnak. Vácon például bent volt a börtönben az öttusázó Marosi Ádám és az író Péterfy Gergely is.

– Könnyű a rabokkal dolgozni?

– Persze, mert nagyon akarnak, örülnek, hogy valami hasznosat csinálnak. A rádiózás ráadásul önbizalmat ad, ami jól jöhet a szabadulás után is.

Kerényi a csészéjét nézi. A budapesti Mexikói út egyik kávézójában ülünk, jól hallani a kinti forgalom zaját.

– Persze ez csak teória – folytatja egy idő után. – Ha nincs lakásod, nincs munkád, elhagy a családod, ezek a képességek nem sokat segítenek.

Lassan ránk néz.

– Szóval nehéz dolog ez.

***

Győr belvárosába érve lepukkant épületet keresünk. Így mondják a járókelők, akiket megkérdezünk: keressenek egy lepukkant épületet, és nem tesznek hozzá utcát, házszámot, mintha ennél pontosabban nem is lehetne útba igazítást adni. Hamar rájövünk, hogy igazuk van. A vasútállomás után látjuk meg a győri börtönt, egy százharminc éve épült szürke betonkockát; megsaccolni sem lehet, mikor újították fel legutóbb.

– 2009 óta várunk egy olyan pályázatra, amelyből megcsinálhatnánk a külső homlokzatot – mondja Mihály ezredes. – Egyelőre csak a belső felújítás folyik, ezért is örültünk annyira a börtönrádió ötletének: az ugyanis egy fillérünkbe sem kerül.

– Megkeresték önöket?

– Épp ellenkezőleg, mi kerestük meg a váciakat, amikor megtudtuk, hogy náluk már működik a rádió.

A parancsnok egy kis hatásszünetet tart.

– Reintegráció – mondja aztán jelentőségteljesen. – Tudják, mi az?

– Persze.

– Ez most a vezérfonal a büntetés-végrehajtásban. Már a nevelőtisztjeinket is reintegrációs tiszteknek hívjuk egy ideje. A bv-kódex különösen nagy hangsúlyt fektet rá, hogy minden lehetséges módon segítsük elő a rabok visszailleszkedését a társadalomba. Csakhogy

– Csakhogy?

– Csakhogy ez egy megyei előzetes ház, ezért kicsit más itt a reintegrációs munka. Egy végrehajtó házban, mint mondjuk Szegeden vagy Sátoraljaújhelyen, minden kalkulálható, hiszen már megvannak az ítéletek. Nálunk viszont a helyzet átmeneti.

– És az baj?

– Mindenesetre nem teszi könnyebbé a dolgunkat. Nehéz szakmát tanítani, tanfolyamot tartani olyan embereknek, akik egy-két hónap múlva talán nem is lesznek itt. Ezért inkább kulturális területen erősítünk. Járt már nálunk a Bárka Színház, Fullajtár Andrea, Várszegi Asztrik, április közepére ígérte magát Laár András. Ebbe a nagy jövés-menésbe pedig jól illik a börtönrádió.

A parancsnok mosolyog. Tanárcsaládból származik, egykor matematika–technika szakon végzett, tanított is, majd a büntetés-végrehajtásban kezdett dolgozni. Huszonkét éve még nevelőként indult, ma pedig már parancsnokként beszél a börtönrádióról. Ha megkérdeznénk, elégedett-e az életével, biztosan azt mondaná, hogy igen.

– Akkor mehetünk körülnézni? – állunk fel.

– Persze – mondja. – Mindenkivel beszélhetnek, azt kérdeznek, amit csak akarnak.

Azzal feláll, és kezet nyújt.

***

Kicsiny, de ütőképes csapattal beszélgetünk a börtönrádióról. Zakariáson kívül még ketten ülnek kábítószerrel való visszaélés miatt: a börtön könyvtárosa, Laci és Gyula, az egykori pénzügyi tanácsadó, a Sing-Sing FM jelenlegi társfőszerkesztője. Oldalt, szinte észrevétlenül meghúzódva figyel a negyedik rádiós, Attila, az embercsempész.

– Egy Fiat Ducatóval próbáltam tizenhét szírt átvinni Ausztriába, de már az Arrabona pihenőnél megbuktam – meséli. – Akkoriban történt, hogy egy furgonban hetvenegy halottat találtak, úgyhogy nagyon megszigorították az ellenőrzést.

Halkan beszél, de egyébként is csendes, visszahúzódó ember benyomását kelti. Négy és fél évet kapott, még nagyon a büntetése elején van. Ő szerkeszti a börtönrádió vallási műsorát, az Isten tenyerében-t. A reggel tíztől délután ötig sugárzó Sing-Sing FM-nek ugyanis tíz műsora van a reggeli beszélgetős Morning show-tól a déltől kettőig tartó Kajakómáig, de van művészeti összeállítás Artpaletta címmel és külön zenei válogatás a gyúrósoknak is. Amikor azt kérdezzük, melyik a legnépszerűbb blokk, szinte egyszerre felelik: a kívánságműsor.

– Van egy doboz az első emeleti fordulóban, szinte mindenki elmegy mellette – mondja Gyula. – Oda lehet bedobni a kéréseket, üzeneteket. Várjatok, mindjárt mutatok egyet.

Vékony papírcsíkot vesz elő, rajta ezzel a szöveggel: „Ne aggódj, Martin, nem sok van már hátra. A veréb is madár.” Alul pedig a kívánság, a Szárnyas fejvadász a Bonanza Banzaitól.

– Milyen számokat kérnek leggyakrabban? – kérdezzük.

– Általában Kis Grófótól, Nótár Marytől, Palika meg Andristól szeretnének hallani valamit – mondja Laci. – Tudjátok, sok a roma a börtönben, de ez is változik az idővel: van már nálunk szerb, szlovák, román, szír, még egy osztrák is, a Tóni.

– A váciaktól százötven gigabyte hanganyagot kaptunk – kapcsolódik be Laci. – Ez körülbelül tizenhatezer számot jelent. Amúgy zenével, szöveggel együtt általában hét-nyolc órányi műsort készítünk el hetente.

– Miért csináljátok?

Egymást nézik, melyikük beszéljen. Végül Zakariás kezdi.

– Nézzétek, a börtön ingerszegény környezet, nagyon lelassítja az embert – mondja. – Ha rádiózol, legalább történik valami.

– Addig se vagy itt fejben – magyarázza Laci.

– Ráadásul a könyvtáros, a rádiós, a konyhás azért jó munkának számít – mondja Gyula. – Leszel bent valaki.

Egy darabig hallgatnak.

– Stohl Buci is könyvtáros volt – szólal meg végül Gyula. – Tasnádi is.

– Lagzi Lajcsinak állítólag kiürítettek egy nyolcszemélyes zárkát – mondja Zakariás. – Még trombitát is adtak neki. Egyszer éjfélkor kezdett játszani.

– Ezt meg honnan tudod?

– Mesélte valaki.

– És elhitted?

– Megesküdött három büntetőbíró életére, hogy így volt.

***

Csete Mária reintegrációs tisztnek középkék az inge, sötétkék a nadrágja, és még a körme is kékre van lakkozva. Ő mentorálja a börtönrádió munkáját.

– Hogy boldogul ennyi férfival? – kezdjük rögtön, mert adja magát a kérdés.

– Ó, hát könnyen. Olyan, mintha óvodában vagy iskolában dolgoznék.

Tizenhat éve csinálja ezt a munkát. Azt mondja, szereti, és olyan természetes hangsúllyal, hogy rögtön elhisszük neki. A börtönrádiónál fontos feladat az övé: végig kell hallgatnia az elkészült műsorokat, mert nem kerülhet bármi adásba.

– Vannak bizonyos irányelvek, amelyeket be kell tartanunk – magyarázza. – Nem lehet bűncselekményeket méltatni, halálról, öngyilkosságról beszélni, kerülni kell az érzékeny témákat, mint például a család.

– Miért?

– Mert a börtönt általában a családi kapcsolatok sínylik meg leginkább. Vannak olyan tanulmányok, amelyek azt állítják, öt éven belül szinte minden korábbi szál elszakad. Néha korábban is. Sokkal korábban.

Később az indulásról mesél.

– A faliújságon hirdettük meg, hogy stábtagokat keresünk – mondja. – Tulajdonképpen ugyanazok voltak a feltételeink, mint amelyeket eredetileg Angliában is alkalmaztak. Nem lehetnek tehát rádiósok a legsúlyosabb kategóriába tartozó elkövetők, a gyermekek ellen elkövetett szexuális bűncselekmények elítéltjei vagy a médiában nagy visszhangot kapott bűnesetek szereplői.

– Hányan jelentkeztek?

– Tizenegyen, közülük aztán többen lemorzsolódtak, így lett hatfős a börtönrádió. Persze ez csak olyan félig-meddig rádió. A zárkákban a televíziók videósávján lehet hallgatni.

– És hallgatják is?

Csete százados úgy néz ránk, mint anya a hülye gyerekére.

– Nem ez a lényeg – mondja. – Hanem hogy hallgathatják. A váci börtönrádiónak, a Rács FM-nek ez is a szlogenje: „Jogában áll hallgatni. Minket.”

***

Horváth Mártonnal, alias Abival Budapesten, a Flórián téri üzletközpontnál találkozunk. Betonszegélyre ülünk, szép az idő, Abi néha az égnek fordítja az arcát. Látszik, élvezi a napot.

– Jó meleg van – mondja. – Szeretem a tavaszt.

Novemberben szabadult, még nem szokta meg teljesen a szabadságot. Már huszonöt évesen huszonkét hónapot töltött előzetesben lopásért. Azóta sokat ült, általában zsarolásért, önbíráskodásért, lopásért ítélték el. Amikor Vácon rádiós tanfolyamot hirdettek, azonnal jelentkezett.

– Korábban annyi közöm volt az egészhez, hogy az anyósom egyszer tésztát főzött, és megkérdezte tőlem: kérsz rá diót? Értitek? Rá-diót

– Értjük, Abi.

– Nem bántam meg a rádiózást, sőt, életem egyik legjobb döntése volt. A felkészüléskor civilekkel dolgoztunk együtt, ami már önmagában nagy dolog. Emberszámba vettek, és ha tartottak is tőlünk, nem éreztették. Bíztak bennünk. Ez nagyon jólesett.

Elmosolyodik. Azt hallottuk, egyszer fejbe lőtték, már letakarták fóliával is, amikor az egyik helyszínelő észrevette, hogy megmozdult a lába. Fiatalon tornázott, atletizált, végül a küzdősportoknál kötött ki. Talán minden lehetett volna belőle: bűnöző lett. Azért találkozunk vele, mert valakivel a börtönfalon kívül is beszélni akarunk rádióról, reintegrációról.

– Reintegráció? – kérdez vissza. – Nehéz erről beszélni. Néha azt érzem, a társadalom alig várja, hogy csináljak valamit, és visszakerüljek a börtönbe.

– És most mihez kezdesz?

– Meg fogtok lepődni: rádiózom – mondja. – Szerencsém van, az Adj Hangot Egyesület pénzt szerzett valahonnan, és támogat. A Rádió Q-n vezetek hetente egy műsort, Mediátor a címe. Elítéltekről szól, néha a Vácon felvett anyagok rövidített változatát is felhasználjuk.

– És utána mi lesz? Mármint ha elfogy a támogatási pénz?

– Nem tudom – feleli. – Ötvenhárom éves vagyok, büntetett előéletű. Szerintetek ki fog így alkalmazni?

Azzal arcát az ég felé fordítja.

– De jó ez a meleg – mondja lassan.

***

Gyula beteszi azt a dalt, amelyet annyira szeretnek a rabok, a Gangsta’s Paradise-t Cooliótól. „I’m twenty-three now, / but will I live to see twenty-four?” – énekli egy hang ezer meg ezer kilométerre Győrtől, valahonnan az óceánon túlról.

„A haláltól csak szívdobbanás választ el, / Mindennap hajszálon múlik az életem / most huszonhárom vagyok, / megérem-e a huszonnégyet?”

– Miért nem a Freedom? – dünnyögjük félhangosan.

– Mi van? – kérdezi Zakariás.

– Freedom – mondjuk. – Szabadság. Nem lehetne ennél a gengsztercuccnál valami optimistábbat?

Zakariás, az egykori kidobó, akinek olyan a felkarja, mint egy Makovecz-oszlop, csodálkozik.

– De miért?

Ránézünk, aztán csak legyintünk.

Nem érdekes.