Páger Antallal a fasizmus tér haza Magyarországra. Tiltakozzunk, akár sztrájkkal is, hogy ne szerződtessék színházaink – jelentette ki 1956 kora őszén a színházi szakma előtt harcias felháborodással a korábbi táncművész-színész, a háta mögött csak pártapácaként emlegetett Szilágyi Bea. Páger sokak számára váratlan hazatérése derült égből villámcsapásként érte nemcsak rajongóit, hanem természetesen azokat is, akik korábbi politikai szerepvállalása miatt ellenszenvvel, mi több, gyűlölettel tekintettek rá. Amikor egy Bécsben töltött éjszakát követően 1956. augusztus 31-én leszállt vele Ferihegyen a repülő, amelynek egyébként, jellemzően a korszakra, ő volt az egyetlen utasa, a jelenlévők nagy tapsa fogadta. Körülvették, biztatták, hogy maradjon itthon, mert nagyon hiányzik a magyar színpadról. A rokonszenv-nyilvánítás a Gellért Szállóban foglalt szobájába készülő művészt láthatóan meghatotta, ám óvatossága, a hazai viszonyokkal szembeni tartózkodása, félelme valamiféle incidenssorozattól továbbra is élt benne.
A hazatérés vágya és az otthoni fogadtatástól való félelem kettősségében vergődött már lassan egy esztendeje az emigráns színész. Ezt fogalmazta meg az 1955. október 17-én a Buenos Aires-i kertvárosban lévő lakásában őt meglátogató ismeretlen férfi előtt, akiről először azt hitte, szintén menekült magyar, és a képeiből akar vásárolni. (Páger haláláig festett, igen magas színvonalon – már ekkor felfigyelt rá egy argentin képzőművészeti folyóirat; miután az emigrációs színészettel 1955-ben, a Magyar Színjátszó Társaság összeomlását követően felhagyott, művei eladásából élt.) Bár a Gallai Ferencként bemutatkozó idegen alaposan tanulmányozta a szalonban kiakasztott, többnyire a Tisza-partot ábrázoló alkotásokat, hamar kiderült, hogy egészen más miatt jött. Zsebéből az első udvarias szavaknál előhúzott egy Budapest márkájú luxuscigarettákat tartalmazó, a Dunát és a hidakat ábrázoló, aranyozott feliratú dobozt, és abból kínálta meg a művészt. „Ki maga?” – kérdezte meghökkenve Páger, aki a történetet közel fél évvel később, 1956 márciusában mesélte el a Dél-amerikai Magyarság szerkesztőjének, Fercsey Jánosnak. Gallai azt mondta, a magyar követség titkára: „Azért jöttem el önhöz, mert otthon nagy szükség van magára. Át kell adnia tapasztalatait a fiatalabb művészgenerációnak.”