Fizetésért irtják az egeret az angol macskák

Az Egyesült Királyságban nagy megbecsülés övezi a katedrálisokat és templomokat őrző macskákat.

Amikor 1443-ban William St Clair, az Orkney-szigetek harmadik hercege nekilátott katedrális építésének családi birtokán, grandiózus tervei voltak. Olyan építményt képzelt el, amelynek tornyai a rosslyni kastélytól hét mérföldre fekvő Edinburgh-ből is látszanak, azonban 1484-ben bekövetkezett haláláig nem sikerült megvalósítania álmát. Hogy a pénz fogyott-e el, vagy a kibontakozó reformáció szelében aludt-e ki a lelkesedés lángja, nem tudni, leszármazottai azonban nem folytatták élete művét, ezért a rosslyni katedrális végül kápolna maradt.

A történelem számos legendát szőtt a gótikus épület köré. Faragványai közt misztikus utalások bújnak meg, melyek a St Claireket összekötik a templomosokkal és a szabadkőművesekkel is. Turisták garmada keresi fel a Dan Brown Da Vinci-kód című művéből is ismert szent helyet. A zarándokok részéről mégis az a leggyakoribb kérdés: „Hogy hívják a cicát?” A válasz pedig mi más is lehetne: a kápolna alapítója iránti tiszteletből Williamnek. Egy fekete kandúrról van szó, amely fehér gallérjával hét évvel ezelőtt bukkant fel először Rosslynban. A helybeliek úgy sejtik, azért, mert „igazi” családja, a közeli faluban élő orvos, neje és gyermekeik új háziállatokat fogadtak be, s a korábbi kedvenc elhanyagolva érezte magát.

Azóta a macska minden reggel nyitáskor ott vár a rosslyni kápolna bejáratánál, vagy lustább napjain – amikor nincs kedve átugrani a kápolnát körülölelő kert kerítését – a turistabejárat ajtaja előtt ejtőzik. Nem csoda, ha fáradt, hiszen éjjelente nyúlra és egérre vadászik – ezt már Fiona Rogantől, az intézmény ismeretterjesztésért és kapcsolattartásért felelős munkatársától tudtuk meg. Szerinte a kandúr megszokott napi rutint alakított ki: jó időben a kert csendesebb zugában pihen, a hideg beköszöntével pedig a hősugárzóhoz legközelebb eső imapadon lustálkodik kora délutánig. Olykor a turistákat is kísérgeti, s hagyja, hogy fényképezzék, zárás után pedig mindig hazamegy.

William olyannyira része lett a kápolna turisztikai vonzerejének, hogy a helyi ajándékboltban kapható tárgyak közt találunk William macska plüsst (3300 forint), William macska fémbögrét (2600), írókészletet (1300), kitűzőt (600), színezőkönyvet (980). Sőt tavaly Rosslyn jelenlegi grófnője egy mesekönyvet is kiadott, amely William szempontjából mutatja be a gyerekeknek, miként zajlott az elmúlt években a kápolna felújítása.

Elképesztő karrier ez egy macska számára – gondolhatnánk, de William esete korántsem példa nélküli az Egyesült Királyságban. Rosslyntól 620 kilométerre délre, az angliai Wells katedrálisában például egy Louis nevű vörös macska nőtt túl a hétköznapi névtelen egerész szerepén. A 17. életévét is betöltött kandúr ideje legnagyobb részét a katedrális ajándékboltjában található kosárban tölti, s Williamhez hasonlóan róla is számos szuvenírt mintáztak meg. Igaz, plüssfigurája még nincs, de van helyette hűtőmágnes, óra, ceruza, papírnehezék, és ő is főszereplője egy, a katedrálisról szóló gyermekkönyvnek.

Simon Rose templomszolga szerint a kandúr egyébként kifejezetten kedveli az istentiszteleteket. Ilyenkor komótosan előresétál a sorok közt, letelepszik a szentély elé, szemben az emberekkel, és előszeretettel néz át a teljes gyülekezeten. A vörös kandúr azonban a rosslyni macskával ellentétben a hírnévnek az árnyoldalát is megtapasztalta. Tavaly márciusban például a Daily Mail (Valóban ő lenne a wellsi szörny?), a The Telegraph (Louis, a macska: szent vagy bűnös?), valamint a The Guardian (Félvad katedrálismacska támadhatott meg kutyákat egy angol városban) brit lapok is hosszabb cikkben írtak arról, vajon azonos-e azzal a misztikus vörös vaddal, amely a környéken legalább három kutyának látta el a baját a megelőző hónapokban. A katedrális személyzete természetesen kitartott amellett, hogy az egész csak valami tévedés lehet.

Anglia egyik legrégebbi és leghíresebb keresztény központja, a canterburyi katedrális egyébként tavaly karácsonykor szintén meglepő szuvenírrel rukkolt elő. Ajándékrepertoárját olyan, 2100 forintnak megfelelő fontért árult konyharuhával bővítette, amelyen egyszerre szerepel valamennyi, a katedrális életében fontos szerepet játszó vagy játszott macska. Név szerint Tilly, Laptop, Cyprian, Monkey, Scampi, Lionel és Baloo. Noha a többiek sorsáról nincsenek adataink, a 18 éves Laptop haláláról közleményben számolt be a canterburyi katedrális személyzete 2013. szeptember 17-én, tavaly áprilisban pedig a közösségi médián kértek segítséget a hívektől, miután nyoma veszett a mindössze 18 hónapos Lionelnek. Azt nem tudni, hogy végül megkerült-e.

Mióta léteznek nagy méretű templomok, földszintjüket egerek és patkányok, felsőbb emeleteiket pedig madarak hadai ostromolják. Ezeknek a féken tartásához pedig az embereknek szükségük volt a macskák segítségére – olvasható a 2008-ban kiadott Katedrálismacskák – Történetek az exeteri katedrálisból című könyvben. A szerző, Nicholas Orme szerint írásos feljegyzések tanúskodnak arról, hogy ilyen funkcionális kandúr már 1041-ben Normandiában, a beci kolostorban is létezett. Lanfranc, Canterbury későbbi érseke maga állított be az intézménybe egyik este egy ruhába csomagolt, nyivákoló batyuval, annak a reményében, hogy tartalma segít neki felvenni a harcot a rágcsálókkal.

A Délnyugat-Angliában található exeteri katedrálisban a XIV–XV. századból fönnmaradt könyvelések szerint a macskáknak hivatalos státusuk is volt, sőt rendszeres fizetésben részesültek. A díj 1305–1467 között negyedévente 13 penny volt. Ezalól kivételt képez az 1363–1366 közötti időszak, amikor is ez az összeg 26-ra nőtt. Feltehetően azért, mert olyannyira elszaporodtak az egerek, hogy az illetékesek szükségesnek látták még egy macska alkalmazását. Arra, hogy miért volt kiemelkedően fontos szerepük a macskáknak az exeteri katedrálisban, Richard Surman brit író és fotós adott választ, aki korábban Katedrálismacskák, Kolostormacskák és Templommacskák címen is adott ki könyvet. Mint mondta, az exeteri katedrálisban volt egy csillagászati óra. Hogy működjön, a gépezetet zsírral kellett bekenni időről időre, s ez ellenállhatatlan csábítást jelentett az egerek számára. A problémára válaszképp a katedrális személyzete egyik alkalommal egy kis rést vágott az órához vezető ajtóba, hogy azon keresztül be tudjon járni a püspök macskája.

A fotós emlékeztetett, hogy a macskák és emberek kapcsolatának története igen különös. Noha a cicák alapvetően magányos természetűek, a saját maguk által felállított keretek közt nagyszerű társak. A rómaiak szemében azért voltak értékesek, mert megvédték a gabonakészleteiket; Hywel, a középkori herceg pedig olyan sokra értékelte a rágcsálókkal szembeni hatékonyságukat, hogy a macskák életét többre tartotta az emberi szolgákénál. Számos XIII. századi kő- és fafaragvány őrzi brit templomokban macskák emlékét, de a salisburyi katedrális XX. századi festett üvegablakain is ott látjuk Wolfie-t, a macskát. Surman szerint könnyen lehet, hogy pusztán praktikus célból tartottak macskákat Egyesült Királyság-szerte katedrálisokban, apátságokban, templomokban és kolostorokban. Érthető azonban, hogy „ezek a ravasz, gyönyörű és elbűvölő állatok sokszor beférkőztek azok szívébe, akik ezekben az épületekben éltek, imádkoztak”.

Munkája során a fotós több száz intézményt örökített meg a bennük lakó cicákkal együtt, de mind közül kettő maradt leginkább az emlékeiben. Az egyiket Bigglesnek hívták, a westminsteri apátság egyik papjának cirmos cicája volt. Biggles az apátság és templom teljes területét a sajátjának tekintette, s legalább egy alkalommal elkövette azt a tiszteletlenséget, hogy amikor őfelsége, a királynő meglátogatta az apátságot, átszaladt a lábai között. A másik macska a londoni City egyik leghíresebb templomában, a St Mary-le-Bowben lakik. St Mary-le-Bowt az 1666-os londoni nagy tűz után építették fel egy korábbi normann templom helyén. A legenda szerint az számít igazi cockney-nak (kelet-londoninak), aki olyan közel születik a St Mary-le-Bowhöz, hogy hallja a harangjait. Itt lakik egy délceg cirmos, Minou, aki minden reggel elkíséri imára gazdáját, Stock tiszteletest, az ima alatt pedig mindent megtesz, hogy magára vonja gazdája figyelmét. A londoni forgalom miatt soha nem hagyja el a templomot, viszont gyakran üldögél a plébánia tetején található kertben, ahonnan rálátni a város kéményeire.