Kokain után ingyenwifi

Küszöbön a megavárosok kora. Okostechnológia nélkül fuldokolni fogunk a füstben, szemétben és a dugókban.

A Kolumbiában található város, Medellín nevének hallatán – főként a jelenleg is futó, nagy sikerű Narcos című sorozat kapcsán – legtöbbször Pablo Escobar drogbáró és az általa vezetett Medellín karter jut eszünkbe. A hetvenes-nyolcvanas években Escobar királyként élt a városban, amelytől nem messze, egy kis faluban született. Akkoriban, bár vagyona bűnözésből származott, a világ hetedik leggazdagabb embereként tartották számon. Megvolt mindene, amit az ember csak elképzelhet, és még sokkal több is annál. Palotái, repülőgépflottája, saját luxusbörtöne, sőt még állatkertje is. A kertből kiszabadult és Amerikában teljesen idegenül ható vízilovak szaporodni kezdtek a szabadban, és a mai napig terrorizálják a helyieket.

A város turizmusa ma is Escobarra épít. A lakók egyszerre rettegték és dicsőítették a maffiavezért, aki fürdött a sajátos Robin Hood-szerepben. Vagyonokat költött Medellín szociális infrastruktúrájára, iskolákat, kórházakat, templomokat építtetett. A szegény emberek, ahogy a tehetetlen alattvalók szerte a világ lecsúszott államaiban, úgy tekintettek rá, mint megváltójukra, és elnézték apróbb „csínytevéseit”. Ha a városba érkezünk, egyszerre tucatnyi utazásszervező rohan meg minket, mind Pablo Escobar-túrára csábítva. Elmehetünk a palotájába, az úgynevezett Monaco-házba, ahol egyszer a rivális kartell próbálta levegőbe repíteni őt és családját.

De ellátogathatunk szülőházához és ahhoz a lakáshoz is, ahol utolsó napjaiban rejtőzködött, és ahol a kolumbiai kormányerők végül lelőtték. A túra egyénileg 95, csoportosan 55 dollárba kerül.

Medellín az utóbbi két évtizedben felülemelkedett erőszakos, nyomorúságos múltján. A 2,4 milliós település az okosváros-fejlesztés mintapéldája lett, sorra nyeri az urbanisztikai kitüntetéseket, tudtuk meg Carlos Morenótól, a Franciaországban élő, de Kolumbiában született okosváros-kutatótól, aki a francia intézet környezetvédelmi hónapja alkalmából tartott előadást Budapesten, illetve nyilatkozott lapunknak.

Fél éve például a szingapúri kormány által adományozott World City díjat ítélték Medellínnek, elismerve a szinte földindulásszerű fejlődést, amelynek eredményei mára már nyilvánvalóvá váltak. A The Wall Street Journal három éve az év innovatív városának választotta, a listán New Yorkot és Tel-Avivot előzte meg. Az önkormányzati hatalomváltásokon átívelő Medellín Ciudad Inteligente (Medellín, az okosváros) elnevezésű projekt olyan komplex és átgondolt városfejlesztési kezdeményezéseket foglalt egy szerves egészbe, hogy összetevőit felsorolni is nehéz. 

Korábban a legszegényebb negyedekben lakók, amikor orvosi tanácsra volt szükségük, gyakran többet költöttek csak közlekedésre, mint amennyit egy nap kerestek. Ma már több mint száz olyan „forrópont” van városszerte, ahol bárki ingyenesen tud kapcsolódni az internethez. Ezzel sok orvosi vizitet kiválthatnak. A számítógéphez nem értő lakók ingyenes tanfolyamokra járhatnak. A városi tanács pedig olyan internetes felületeket üzemeltet, amelyek arra sarkallják a lakókat, hogy virtuális és valóságos gyűléseken vegyenek részt, és személyesen mondják el, hogyan lehetne a mindennapjaikat még könnyebbé tenni.

A város kétszáz iskoláját szerelték föl komputerizált, „intelligens” tantermekkel, a közparkokban és környezetükben ingyenes internet-hozzáférést biztosítanak mindenkinek. Medellín északi részén ipari parkot hoztak létre, amely máris megtelt, ide főként információtechnológiai cégek jöttek. Kolumbia legnagyobb vállalatai tették át e területre a központjukat, a város iparűzésiadó-bevételei a korábbi sokszorosára, 20,8 milliárd dollárra emelkedtek. Nyolcvan egyetem és főiskola működik a városban, a gyilkosságok száma pedig nyolcvan százalékkal csökkent egy évtized alatt. Carlos Moreno érvelése szerint az egykor koldusszegény kolumbiai város példája mutatja, hogy az okosváros-koncepció nem csak a gazdag Nyugat drága divathóbortja.

– Az okosvárosok szükségessége egyike a jelen legfontosabb társadalmi kérdéseinek. Európa lakosságának több mint hetven százaléka, de az indiaiak és a kínaiak fele is városban él, ez pedig olyan problémákat szül, amelyekre a régi stílusú települések nincsenek felkészülve – mondja Carlos Moreno. – A 20. a nemzetállamok évszázada volt, de a 21. a városoké lesz. A nagyvárosok a gazdaság motorjai. Tel-Aviv több mint egyötödét adja az izraeli GDP-nek, Sao Paulo pedig a brazil nemzeti össztermék harmadát állítja elő. A városi polgármesterek döntései nagyobb hatást fognak gyakorolni az emberek életére, mint a miniszterelnökökéi vagy az államfőkéi.

Előrejelzések szerint 2030-ra a világ népességének hatvan százaléka városban – pontosabban várossá váló megyében, térségben, úgynevezett megapoliszban – fog élni, olvasható a Forbes magazinban. E folyamat nemcsak a városi lakossá váló sokmilliárdnyi ember életét változtatja meg, de ma még alig látható nehézségeket fog szülni. Lakhelyet, élhető közösségi tereket, orvosi ellátást, működő közműveket, oktatást kell adni a városi polgároknak, meg kell oldani a bűnözés, a légszennyezés problémáját. Ha mindezek után még marad energia, akkor erősíteni kell a demokratikus jogaikat és lehetőségeiket, hogy beleszólhassanak a város működésébe. Ez utóbbi egyébként nem mindenki szerint szükséges körülmény, ellenpéldaként a világ egyik leggazdagabb és leginnovatívabb városállamát, Szingapúrt szokás felhozni. Ott úgy vezényelték le – és irányítják mind a mai napig – az egykoron vidékies metropolisz modernizációját, hogy a Nyugaton természetesnek tekintett szabadságjogok némelyikét figyelmen kívül hagyják.

Az okosváros kifejezés az utóbbi években divatossá vált, és kiüresedett. Az „okos” jelzőt szinte minden elé oda lehet biggyeszteni, és ettől máris nagyon innovatívnak tűnik a gondolatmenet; függetlenül attól, hogy van-e mögötte valós tartalom, vagy csak semmitmondó frázis az egész. Pedig az okosvárosok – ha nem is váltják meg a világot, ahogy a legelfogultabb teoretikusok próbálják beállítani – sok tekintetben megkönnyíthetik a városok működtetését és a polgárok életét.

Ha van az okosvárosnál gyakrabban hangoztatott divatos kifejezés, akkor az a felhőalapú számítástechnika, a dolgok internete (a magyarul nehezen leírható fogalom arra utal, hogy ma már a tárgyainkat a világhálón át is el lehet érni) és a hatalmas adathalmazokat feldolgozni képes big data technológia. Talán nem teljesen véletlen, hogy ezek elengedhetetlen részét képezik az elképzelt – és néhány helyen részben már működő – okos-infrastruktúrának. Az elmélet szerint egy-egy város részfolyamatait egymástól elkülönítve szükségszerűen csak rossz hatékonysággal lehet működtetni. Ha az egyik kéz nem tudja, mit csinál a másik, abból csak késést, fennakadást és megnövekedett költségeket okozó párhuzamosságok, átláthatatlan káosz és felesleges körök alakulnak ki.

Persze egy többmilliós nagyvárosban egyszerre olyan sok dolog történik (szállítják a szemetet, működik a rendőrség, a tűzoltóság, üzemel a közvilágítás, az áramszolgáltatás, a központi fűtés, a telefon, az internet, stb.), hogy ezeket integráltan kezelni egy ember nem (de még ezer ember sem) képes. A modern számítástechnikai megoldások segítségével mindez – elméletben legalábbis – lehetségessé válik. Vezeték nélküli kapcsolaton keresztül akár minden egyes villanyoszlop összeköttetésben lehet a városvezetés központi számítógépeivel. Az oszlopokon a világítás mellett számos szenzor működhet, amelyek egyszerre figyelhetik az utcák forgalmát, a légszennyezettséget, érzékelhetik a tüzeket, veszélyhelyzeteket.

A közművek, erőművek, szennyvíztisztítók működését az emberek pillanatnyi igényeihez lehet igazítani, egy-egy hiba érzékelése, sőt a javítás kezdeményezése is automatikussá tehető. A közlekedés is rugalmassá válhat. Már ma is vannak tesztüzemű megoldások arra, hogy az épp aktuális dugóhelyzetnek megfelelően az önműködően mozgatható sávelválasztók átállíthatók. Így például reggelente a belváros felé, délután a külváros felé állhat több sáv az autósok rendelkezésére.

Nem mindenki rajong ezekért a tervekért. Az egy nagy hálózatba kapcsolt szenzorok, a térfigyelő kamerák rendszere és képeik gépi feldolgozása sokakat Orwell 1984-ére emlékezteti. A számítógépes városirányítás pedig a fellázadó, majd világuralomra törő gépek rémképét vetítheti előre. Utóbbi félelem már csak azért is irreális, mert még a legelőrehaladottabb állapotban lévő okosvárostesztek infrastruktúrájában sem kapcsolták közvetlenül össze az érzékelő és adatfeldolgozó, illetve a utasításkiadó alrendszereket. Magyarul mindig ül egy ember a monitor előtt, akinek legfeljebb figyelmeztetéseket és megoldási javaslatokat kínál fel a számítógép. De az entert ő nyomja le.

– Az emberek kezében lévő informatikai kapacitás ma akkora, amit korábban elképzelni sem mertünk. Több elektronikai eszköz (mobiltelefon, tablet, laptop stb.) van a városi emberek tulajdonában, mint ahány lakos él a településen. Ezt a potenciált ki kell használnunk, hogy az infrastruktúra, a szociális szolgáltatások és az ipar működését hatékonyabbá tegyük – folytatja Moreno. – De hiba, ha az okosvárosok koncepcióját pusztán technológiai kérdésnek tekintjük. A legfontosabb feladatunk, hogy megalkossuk az emberi okosvárosokat. Hiszen a végső cél nem az, hogy minden rendszer össze legyen kötve, és mindent számítógép irányítson, hanem az, hogy jobbá váljon a városban lakók életminősége.

Egy humánus okosvárosban – hangzik az elmélet alapvetése – a kormányzat az emberekkel együttműködve tervezi meg a városfejlesztés következő lépéseit, csak azokat a fejlesztéseket valósítja meg, amelyek valóban az emberek érdekeit szolgálják. A lakosokat senki sem kötelezi, hogy az új szolgáltatásokat használják. Ehelyett arra biztatják őket, hogy az infrastruktúra-fejlesztés nyomán megteremtett lehetőségek közül a nekik tetszőket kiválasztva ők maguk hozzák létre azt a környezetet, amely jobbá teszi az életüket.

Ezek az elvek igencsak utópisztikusnak tűnnek egy olyan világban, amely egyre messzebb kerül a hatvanas évek jóléti államától, és amelyben folyamatosan csökken a társadalmi szolidaritás. Talán igazuk van a szkeptikusoknak, de az okosváros-koncepció az egyre fogyatkozó optimista jövőképek egyike. Sokat vesztenénk, ha ez is füstbe menne.