Sokak szerint eljárt az idő a demokrácia fölött

Egy kutatás szerint egyre többen gondolják úgy, a demokrácia nem fontos, sokan inkább diktatúrát szeretnének.

A második világháború óta fennálló világrendet az a Nyugaton axiómának hitt tétel vezérelte, hogy ha egy ország eljut a diktatúrából a demokráciába, ott is marad, ha az emberek elég gazdagok, a civil társadalom pedig elég erős. Ez a feltevés az emberek józan belátására apellált: a demokráciát megtapasztaló nép megérti, hogy az jó neki, és elutasítja azon politikai mozgalmakat, amelyek a jogállam lerombolására törekszenek. Nem minden politológus volt azonban ezen a véleményen. Egyikük Yascha Mounk, a Harvard Egyetem kormányzástudományi tanszékének oktatója, akit a The New York Times cikke szerint sokáig a legpesszimistább munkatársnak tartottak az egyetemen. Pedig talán végig igaza volt

Már korábbi könyvében (Stranger in my own country – Idegenként a saját hazámban) kimutatta, hogy az európai országok nem igazán képesek újradefiniálni a bevándorlás következtében multikulturálissá alakuló társadalomban is használható nemzeti identitásukat. Ez pedig a populista, antidemokratikus pártok előretöréséhez vezet szerte a kontinensen. Ez a megállapítás viszonylag közismert. Ugyanakkor – hangzik Mounk narratívája – az már korántsem egyértelmű, hogy az antidemokratikus populizmus előretörése csupán a társadalom megváltozott összetétele folytán felszínre törő ellentéteket meglovagoló pártok aknamunkájának következménye-e, vagy mélyebb, a szavazók elméjében rejtőző okai is vannak.

Évtizedeken keresztül úgy tűnt, hogy az adatok alátámasztják a demokráciák robusztussága mellett érvelő elméletet, hiszen a hetvenes évektől az ezredfordulóig folyamatosan emelkedett a „szabadnak” minősíthető államok száma. Latin-Amerikában elbuktak a katonai junták, Közép-Európában pedig rendszerváltozás következett be. 2005-től kezdődően azonban megfordult a trend, és a Freedom House szervezet felmérése a demokratikus értékek gyengülését kezdte mutatni. Ennek oka Mounk és ausztrál kollégája, Stefan Foa tanulmánya szerint az, hogy az emberek tömegesen fordulnak el a jogállamtól. A tanulmány a Journal of Democracy szaklap januári számában jelenik meg.

A kutatók egy három elemből álló jelzőrendszert dolgoztak ki, hogy jellemezni tudják egy-egy ország demokráciájának „egészségi állapotát”. Erre a skálára afféle korai riasztásként tekintenek. Az első elem azt vizsgálja, az ország lakói mennyire tartják alapvető fontosságúnak, hogy demokráciában éljenek. A második azt nézi, hányan vannak köztük, akik kifejezetten szeretnék, ha diktatórikus rendszer venné át a jogállamiság helyét, a harmadik pedig azon pártok támogatottságát figyeli, amelyek kifejezetten a fennálló rendszer elutasításával szereznek szavazókat. Ha az első elem mértéke csökken, a másik kettőé pedig nő, az adott demokrácia bajban van. Nem feltétlenül végzetes bajban, de e folyamatok előre jelzik az összeomlást.

Venezuela a törékeny demokrácia állatorvosi lova. A Freedom House indexe szerint a nyolcvanas években demokratikus országnak számított. Ám az akkori közvélemény-kutatások eredményeit beillesztve a most kidolgozott elméletbe (amelyet Mounk–Foa-tesztnek is hívhatunk) kiderült volna, hogy a demokrácia már akkor is a dekonszolidáció periódusában járt. A történet Hugo Chávez fémjelezte folytatása jól ismert. A szerzők másik példaként Lengyelországot említik, amely az évezred elején még a nyugati demokráciába való átmenet mintapéldája volt. 2005-ben viszont az emberek 16 százaléka már úgy gondolta, hogy a demokrácia „rossz” vagy „inkább rossz”. Hét évvel később pedig már 22 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy támogatna egy katonai diktatúrát.

A világ szempontjából még nagyobb baj, hogy a Nyugat vezető államaiban pontosan ugyanolyan folyamatok zajlanak jelenleg is, mint amelyek tönkretették Venezuelát a nyolcvanas évek végén. A demokrácia támogatottsága folyamatosan csökken, ráadásul a legfiatalabb felnőttek körében a legalacsonyabb (lásd ábránkat). Az összes vizsgált országban (Svédországban, Ausztráliában, Hollandiában, az Egyesült Államokban, Új-Zélandon és Nagy-Britanniában) a fiatalok sokkal kevésbé tartják életbe vágónak, hogy demokráciában éljenek. Bár Svédországban még a nyolcvanas években születettek között is többségben vannak a demokrácia hívei, Amerikában, Új-Zélandon és Angliában az arányuk a 25–35 évesek között alig éri el a harminc százalékot. Ehhez képest a nyolcvanéves korosztályban az emberek hetven vagy még magasabb százaléka elengedhetetlennek tekinti a demokráciát. Hollandia meglepő módon kilóg a sorból. Ott az időseknek csak a fele (és a fiatalok harmada) gondolja nagyon fontosnak a jogállamiságot.

Persze az amerikai kutatók kevésbé az európai folyamatok miatt kezdtek érdeklődni a téma iránt: ők Donald Trump győzelmét próbálják értelmezni. És a demokráciafelfogásban tapasztalható generációs szakadék támpontul szolgálhat. Az idősebb amerikaiak 43 százaléka szerint törvénytelen, ha a katonaság (vagy egy politikafüggetlen külső szereplő) beavatkozik és átveszi a hatalmat, ha a politikusok nem jól végzik a munkájukat. A nyolcvanas–kilencvenes évek szülötteinek azonban alig ötöde gondolja, hogy az efféle puccs illegitim lenne. Európában is hasonló a helyzet: míg 1995-ben csak az emberek hat százaléka gondolta úgy, hogy a katonai diktatúra „jó” vagy „nagyon jó” lenne, tavalyelőtt már 16 százalékuk nyilatkozott így.

A kutatók az okok feltárásába nem mentek bele, így kérdés, hogy a fiatalok „fasizálódása” zajlik-e éppen, vagy egyszerűen csak hidegen hagyja őket a „politika”, annak minden velejárójával együtt. Számos adat utóbbit valószínűsíti. Az amerikai és az európai fiatalok közül is kevesebben tartják fontosnak a polgárjogok érvényesülését, mint szüleik. A két világháború között születettek csak tíz százaléka értett egyet azzal az állítással, hogy a szabad választások „nem fontosak”. A II. világháború utáni generációban ez az arány 14, míg az ezredfordulósok között már 26 százalék.