Magyar kutató fejtette meg Stradivari titkát

Évekig folytak a találgatások, mi Stradivari hegedűinek a titka. Egy magyar kutató megfejtette.

– Könyvében (Violence and Violins, vagyis erőszak és hegedűk, magyarul nem jelent meg) hosszú fejezeteket szentel az 1956-os forradalomnak. Meghatározó volt életében a szabadságharc?
– Abban az évben én már a kilencedik félévemet töltöttem a TTK-n (az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Kara – M. Cs.) mint vegyészhallgató, és a Ráday utcai diákszállón laktam, amely nagyon közel volt a Kilián-laktanyához. Az október 23-i tüntetésen – mint mindenki – én is részt vettem, aztán gyorsan belecsöppentem a harcok közepébe. A fő hozzájárulásom az volt, hogy az utca közepéről hoztuk be a sebesülteket, miközben lövöldöztek körülöttünk. Az Astoriánál vegyészhallgató társaimmal próbáltunk tanácsot adni a Molotov-koktélok készítéséhez. Óvtuk őket, hogy ne játsszanak az éterrel, mert felrobban a kezükben. Senkinek nem volt tapasztalata ilyesmiben, mindenki megégette a kezét. A leginkább „harci” cselekménynek minősíthető tettem az volt, amikor géppisztollyal kilőttük egy szovjet csapatszállító jármű kerekeit.

– November 4-e után menekülnie kellett?
– Már korábban is a Rákóczi úti leánykollégiumban aludtam. Részben azért, mert a lányok kértek minket, hogy védjük meg őket az erőszakoskodókkal szemben, részben mert ott több élelmiszer volt. November 20-án aztán letartóztatott az AVO, de sikerült megszöknöm egy ház pincéjének rejtekajtaján keresztül, amelyet még a második világháborúban ott bujkáló zsidók vágtak a falba, hogy razziakor elmenekülhessenek. Aztán visszamentem a leánykollégiumba, de csak egy éjszakát töltöttem ott, mert csakhamar megjelentek a kapunál a pufajkások, és újra menekülnöm kellett. Az ablakon keresztül, az ereszcsatornán lecsúszva menekültem el, és egyből az osztrák határ felé vettem az irányt. Szerencsémre épp aznap indult meg újra a vonatközlekedés a határ felé, de Győr után a mozgó vonatról kellett leugranom, mert figyelmeztettek, hogy ellenőrizni fognak. Térkép nélkül persze azonnal eltévedtem, de miután két napot töltöttem a jéghideg mocsár vizében, átjutottam Ausztriába. Ott aztán egy hétig feküdtem tüdőgyulladással.

– Innen utazott tovább Amerikába?
– Ó, korántsem. Ausztriából Svájcba kerültem, ötezer magyar menekülttársammal együtt. Januárban aztán felhoztak engem és háromszáz további egyetemistát a Zürichi Egyetemre, mert nagy felvételi vizsgát rendeztek, hogy folytathassuk tanulmányainkat. Aki engem vizsgáztatott, latin szakos volt, így latinból kellett felelnem neki, miközben a vizsga nyelve német volt. Szerencsére én voltam ott a legjobb latinos, és miután idéztem neki Horatiustól: „Quid sit futurum cras, fuge quaerere, et quem fors dierum cumque dabit”, felvettek az egyetemre. Még választhattam is, hogy a leggazdagabb svájci családnál, Schindleréknél vagy Thomas Mann özvegyénél, Katia Mann-nál akarok-e lakni. Végül Schindlerék mellett döntöttem, mert azt mondták, hogy ha a Mann-házba költözöm, olyan irodalmi körökbe csöppenek, hogy biztosan elcsábítanak az irodalom irányába, és a tudományos pályámnak vége lesz.

– Tehát a kémia mellett döntött. De hogyan került kapcsolatba a zenével és a hegedűkkel?
– Nekünk már gyermekkoromban is volt hegedűnk, de édesanyám 1945-ben elcserélte élelmiszerért. Ez nagy fájdalmat okozott nekem, egész életemben bántam, hogy kimaradt a gyerekkori zenetanulás. Viszont később Svájcban Schindler asszony megengedte, hogy elkezdjek gyakorolni a család korábbi barátja, Albert Einstein hegedűjén. A tanárom azt mondta, hogy aki huszonhárom évesen kezd el komolyan hegedülni tanulni, az sosem lesz képes jól játszani, és sajnos igaza is lett. Bár a mai napig cincogok, de nem vagyok jó hegedűs, leginkább csak magamnak játszom a fürdőszobában, nagyon jól csengenek ott a hangok. Szóval a kémiára koncentráltam, ledoktoráltam Zürichben, és a disszertációm elnyerte a svájci kémiai társaság első díját és a vele járó 12 ezer svájci frankot. Ebből a pénzből Cambridge-be mentem, ahol a Nobel-díjas Lord Todd laborjában dolgoztam. Ott győztek meg amerikai professzorok, hogy jobb lenne nekem az Egyesült Államokban, mint Svájcban. Én is így éreztem, mert a svájci állampolgársághoz meg kellett volna tanulnom egy szörnyű középkori dialektust, ami nem ment.

– Amerikában hegedűkutatóként helyezkedett el?
– Senkit nem alkalmaznak a világon antik hegedűk kutatására. Én kiemelt prioritású kvótával vándoroltam be Amerikába; akkor nagyon szívesen fogadták a kutatókat. Nukleinsav-kémikus voltam, és biokémiát tanítottam harmincöt éven keresztül a Texas A&M Egyetemen. A nukleinsavak, a DNS és az RNS kutatása abban az időben meredeken emelkedő tudományterület volt. A NASA-val is sokáig működtünk együtt, az élet keletkezésének kémiáját kutattuk. Így buzgón dolgoztam ezen egészen 1984-ig, de akkor törés történt az életemben. Gégészeti műtétre volt szükségem, de a sebész hibázott, átvágta az egyik hangszálamhoz tartozó ideget. Emiatt lebénult a hangszálam, fél évig nem tudtam beszélni. Később szerencsére részlegesen visszaállították a hangomat, de a mai napig rekedt a beszédem. Ez a baleset azonban arra vezetett, hogy átgondoljam addigi karrieremet, és elhatároztam, hogy a hobbimmal, az antik cremonai hegedűk titkának kutatásával akarok foglalkozni.

– Hogyan fogadták ezt az egyetemen?
– Nem volt ez nekik teljesen új, hiszen már évekkel korábban publikáltam az elméletemet arról, hogy a Stradivari-hegedűk kiválósága nemcsak a mester ügyes faragásából ered, hanem az alapanyagként használt fa kémiai kezeléséből is. Cremonában olyan vegyi anyagokban, például borkősavban, rézgálicban áztatták a fenyőfát, amelyeket akkor sehol másutt nem használtak ilyen célra. Sok ellenségem lett azonnal, főként az antik hegedűkkel üzletelő régiségkereskedők között. Addig az egész antikvitásüzlet azon alapult, hogy Stradivari isteni géniusz volt, és hegedűinek titka az ő kozmikus, soha meg nem ismételhető faragótehetségében rejlik. A hangszerkereskedők szerint én lealacsonyítottam a hegedűkészítés művészetét azáltal, hogy lehoztam a „konyhai szakácsreceptek” szintjére. Kisebb botrány kerekedett a dologból, mindenesetre a kutatásaim országosan ismertté váltak, meghívtak nyilatkozni a tévébe is. Ez segített ahhoz, hogy az egyetem beleegyezzen új kutatásaim támogatásába.

– Felismerték a téma fontosságát?
– Azért kellett szerencsés véletlen is hozzá. Az egyetem John Tower szenátort hívta meg beszédet tartani a diplomaosztón. Tower korábban részt vett az oroszokkal folytatott genfi leszerelési tárgyalásokon. Mielőtt megérkezett volna, felhívta a rektort, és közvetlenül az én Stradivari-kutatásaimról érdeklődött. Történt ugyanis, hogy egy partin a szovjet követ erről kérdezte őt. Neki fogalma sem volt az egészről, és elég kényelmetlenül érintette, hogy a szovjetek többet tudnak az amerikai tudományról, mint ő. Ezért meghívtak engem is a diplomaosztó utáni díszvacsorára; Tower és csapata pedig kikérdezett mindenről, amit a Stradivarikról tudok. A szenátor közölte a rektori tanáccsal, hogy az egyetem presztízse miatt nagyon fontos lenne, hogy én csak a Stradivarikkal foglalkozzam. Így aztán az egyetem is engedékenyebbnek mutatkozott, kaptam egy laboratóriumot, ahol a hegedűket vizsgálhattam. Eközben 2003-as nyugdíjba vonulásomig tanítottam tovább a biokémiát a hallgatóknak.

– Hogyan folytak a kutatásai? Elfogadták a Stradivarik tulajdonosai, hogy ön anyagmintát akar venni a hegedűkből?
– Gondolhatja, milyen nehéz mintát szerezni úgy, hogy a teljes antikhegedű-kereskedelem összefog a tudomány ellen, nehogy csökkenjen a hangszerek piaci értéke. Végül három antik cremonai hangszerből sikerült anyagmintát vennem, egy Stradivari-csellóból és egy -hegedűből, illetve egy Guarneri-hegedűből. A fakezelés fontosságát hangsúlyozó elméletemet úgy is igazoltuk, hogy korabeli vegyületekkel kezeltünk modern hegedűket, és vizsgáltuk a hangzásukat, összehasonlítottuk a Stradivarik csengésével. A legmodernebb műszerekkel, például mágneses rezonancián (MR) alapuló képalkotással is vizsgáltuk a Stradivarikhoz használt fa mikroszerkezetét. Ezekből kiderült, hogy sokkal kevesebb a hemicellulóz és a lignin e hegedűk faanyagában, mint normálisan, ami bizonyította a kémiai kezelést. Ezáltal könnyebb lett a fa, a Stradivarik lapja csak 60 grammot nyom, míg más hegedűknél a 80-90 gramm az általános. A könnyebb fa könnyebben jön rezgésbe, hangosabban és tisztábban szól. Miután eredményeink a Nature-ben (a legfontosabb tudományos folyóiratban – M. Cs.) is megjelentek, a világ összes valamirevaló hegedűkészítője az általunk feltárt vegyületekbe áztatja a fát. Persze ezt szinte senki sem vallja be, mindenki megtartja magának a titkot, de ettől még igaz. A hegedűk minősége az utóbbi 15 évben robbanásszerűen javult. Ez egyrészt a kémiai kezelésre, másrészt a modern számítástechnika által nyújtott hangminőség-ellenőrzésre vezethető vissza.

– Ezt úgy kell értelmezni, hogy a titok a kémiai kezelés volt, és Stradivari nem is volt olyan kiemelkedő művész?
– Sokan vonják le ezt a következtetést, a sajtó csak feketében és fehérben tud gondolkodni. Én sosem állítottam ezt, mindig is nagyra becsültem Stradivari tehetségét. Mindössze azt mondom, hogy a cremonai fenyőfák előzetes vegyi kezelése – aminek célja nem a hangzás jobbítása, hanem a konzerválás és a rovarölés lehetett – hozzájárult ahhoz, hogy a Stradivarik, pontosabban egyes Stradivarik ilyen csodálatosan egyéni módon szólnak. És a kezelést valószínűleg nem Stradivari végezte. Egy kínai kutató, aki nyugdíjba vonulásom után folytatta kutatásaimat – neki adtam az anyagmintáimat, és szerzett egy csellónyakból származó furatot is –, kimutatta, hogy a fa belsejének szerkezete is átalakult. Valószínűleg egy cremonai vegyész – vagy akkori szóhasználattal: alkimista – végezte a műveletet valamennyi városi famegmunkáló számára. Azt egyébként tudni kell, hogy a jelenleg ismert 650 Stradivari-hangszer hangja igen eltérő minőségű. Olyan sokat javítgatták őket, hogy legtöbbjük mára tele van idegen fával, ez negatív hatással van a hangzásra. Ám kétségtelen, hogy vannak közöttük, amelyeknek páratlan a hangjuk. Persze ehhez hozzájárul a sok évszázados folyamatos játék.

– Néhány éve végeztek olyan vakteszteket, amelyekben Stradivari- és Guarneri-hegedűkön, illetve a legjobb modern hegedűkön játszottak abszolút hallásúaknak, akik nem tudtak különbséget tenni a hangszerek között. Felvetődik az emberben, hogy a Stradivarik hangzása nagyobb-e, vagy az őket övező misztikum.
– Fontos tudni, hogy ahhoz a kísérlethez főként közgyűjteményekben pihenő Stradivarikat használtak – és itt a pihenésen van a hangsúly. Ezek ugyanis általában nem a legjobb Stradivarik. A hegedű szép hangzásához elengedhetetlen, hogy sokat játsszanak rajta. E téren felbecsülhetetlen egyes magántulajdonban lévő Stradivarik előnye, hiszen háromszáz éve a világ legjobb hegedűművészei folyamatosan játszottak rajtuk. A mi legjobb hegedűinket is odaadjuk hegedűművészeknek. Ők játszanak rajtuk, hogy kinyílhassanak. Ugyanakkor az is igaz, hogy még a legnagyobb szakértők is önkéntelenül többre becsülnek egy antik hegedűt a modernnél. Az új hangszereket ezért szokás antikolni. Régi hatást kölcsönző lakkal festik őket, hogy öregnek tűnjenek.