Nem ez történt. Ami a szemünk előtt zajlik, az restauráció. Különösen a második Orbán-kormány az intézményesített járadékvadászat lehetőségeit példátlan módon kiszélesítette, a közpénz viharos sebességgel veszíti el közpénz jellegét. Nyilvánvalóvá vált, hogy a miniszterelnök elsődleges célja nem a középosztály megerősítése, nem egy „polgári” Magyarország, hanem egy új, kiváltságos kaszt kialakítása, amely, erős központi felügyelet mellett, hitbizományba kapja a magyar gazdaság működtetését.
Ezzel párhuzamosan az egyéni kezdeményezések, a vállalkozói kedv, a szabadság kis köreinek aktivizálása helyett a Fidesz egyértelműen az erős állam, az erőltetett központosítás mellett tette le a voksát, legyen szó helyi politikáról, gazdaságról, kultúráról vagy oktatásról. Hogy ismét Havel gondolatát kölcsönözzem: egy olyan rendszer kiépítését vagy felélesztését kezdte meg, amelyben „a gépiesség szelleme túlsúlyban van a vitalitás szellemével szemben”.
Létezhetett persze ennek a törekvésnek olyan olvasata is, hogy itt valami nemzetmegmentő stratégia végrehajtásáról van szó. Aminek célja, hogy Magyarország zseniális miniszterelnöke szorosan fogott, a hatalomhoz lojális nagytőkések kezében összpontosítsa a nemzeti vagyont, akiket a politika rákényszerít a haza fényre derítésére.
Ha volt is ilyen megfontolás, ennek fennköltségéből nem sok maradt. Egyrészt amikor a vagyonkoncentráció legfőbb haszonélvezői között ma a miniszterelnök családtagjait és kedvenc gázszerelőjét találjuk, e törekvés önérdek-nélkülisége erősen megkérdőjelezhető. Másrészt az a benyomásunk is támadhat, hogy a kormánypárt politikusi garnitúrájának értékrendje egyre inkább hasonul az általuk kikeltetett parvenü NER-milliomosok nihilizmusához. Bizonyára nem véletlen, hogy épp Lázár János városában, Hódmezővásárhelyen tört felszínre ilyen látványosan az elégedetlenség. Hiszen a Fidesz alelnökének nevéhez számtalan olyan ügylet köthető – a trafikmutyitól a dohány-nagykereskedelem „baráti” monopolizálásán át a Tiborcz-féle Eliosszal való szerződésig –, amelyek a járadékvadászat új lehetőségeinek megteremtéseként, a baráti elit helyzetbe hozásaként értékelhetők.
Orbán Viktor számára viszont már sokkal korábban nyilvánvalóvá válhatott, hogy új elitjének megalkotásához a „polgári középosztály” töretlen támogatása nem biztosítható. Ez a középosztály (tekintsünk el attól, mennyire az valójában) ugyanis semmiképpen nem az állam „repatrimonizálására” voksolt 2010-ben. (Francis Fukuyama – A politikai rend eredete című, 2012-es könyvében – így hívja azt a jelenséget, amikor a régi vagy új arisztokrácia nem a helyi hatalmi bázisait építi újra, hanem közvetlenül a központi kormányzatba beépülve túszul ejti az egész államot.) Nem arra adta szavazatát, hogy a letűnt szocializmus reflexei térjenek vissza mindennapjaiba. Nem arra, hogy CÖF néven újjáélesszék a Hazafias Népfrontot, nem arra, hogy újjáépítsék az államrendőrség kultuszát (beszédes jele e restaurációnak, hogy a kormánypárti Magyar Időkben hírszerzőknek és elhárítóknak már rovatuk is van). Nem a bólogatójánosok paradicsomára áhítozott, nem a szolgalelkűek, nem a kontraszelektált elit Magyarországára.
Jó, jó, de ha nem velük, kivel biztosítsa akkor a Fidesz a hátországát? Logikus lépésnek hat, hogy a szövetség másik felének szélesítésével. Egy olyan táborral, amely inkább a párt által alkalmazott retorikának hisz, és nem a szemének.
A döntés tehát megszületett. A Fidesz támogatói hálózatában ezen a ponton jelent meg az a leküzdhetetlen feszültség, amely a hibák lavinaszerű terjedésének a feltétele. Amikor a miniszterelnök elhatározta, hogy a migránskrízist használja fel az új stratégia kiteljesítéséhez, az a szög már valószínűleg hiányzott a patkóból – kiesett valahol félúton. Mégis: Orbán úgy ítélhette meg, hogy a lakosság erre fogékony rétegeinek hiszterizálásával a Fidesz pótolhatja lemorzsolódó „polgári” szavazóit.
Az elviselhetetlen cinizmus, a lebutított üzenetek, az átlátszó propaganda kora köszöntött ránk. A közmédia, amelynek feladata mégiscsak a tájékoztatás lenne, „áltörténések”-ről tudósít. Hol van már az, amit a választás előtt egy évvel, 2009-ben szintén Kötcsén fogalmazott meg a Fidesz első embere, amikor az elit egyik legfontosabb feladatának „kultúrateremtő képességét” nevezte? Amely feladatnak – akkor úgy vélte – az elit nem tud megfelelni „akkor sem, ha az önelégültség, akkor sem, ha a törtetés állapotában van, akkor sem, ha az állandó támadás vagy éppen a szorongás állapotában leledzik, és akkor sem, ha a számonkéréstől való félelem, az önvédelmi reflexek vagy az állandó önigazolási kényszer határozza meg mindennapjait”.
Márpedig Orbán Viktor új elitjére mára mi sem jellemzőbb, mint hogy a törtetés állapotában van. Hogy a támadás állapotában van. Hogy szorong és fél.
A félelem mint a társadalmat összetartó erő távol áll a polgári gondolattól. Nemcsak azért, amiért Bibó unalomig elcsépelt mondatait idézni szoktuk („demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”), hanem mert, ismét csak Havel gondolatmenetét használva, a félelem az élettel ellentétes irányba tartó, az entrópiát növelő politikai rendszerek stabilizáló ereje. Ideig-óráig.
Kár lenne vitatni, hogy az egykori „szocialista tábor” országaihoz képest ma Magyarországon hiányzik egy igen erős félelemindukáló erő. A diktatúra államrendőrsége. És mindaddig, amíg ez a képletből hiányzik, dőreség lenne a Fidesz berendezkedését diktatúrának nevezni. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy a XXI. század autokratikus rendszereinek fennmaradását eleve garantálják ennél kifinomultabb félelemmechanizmusok is. (Vagy nem – és akkor a Fidesz válaszúthoz érkezett.)
Ma Magyarországon sokféle félelem igazgat. Az új pénzarisztokrácia fél az elszámoltatástól. A cinkossá tett állami vagy banki tisztviselők, akik aláírásukkal asszisztálnak a szerződéskötésekhez, szintén félnek. Félnek a párt országos és helyi vezetői, mi lesz, ha bukik a párt. Félnek a kormánymédia munkatársai, hol találnak állást, ha elapadnak az állami hirdetések.
Félnek a Fidesz elkötelezett szavazói is, de az ő félelmük jellemzően nem a vagyon, a megélhetés, a befolyás elvesztésétől vagy a felelősségre vonástól való félelem: ők a „migránshordáktól”, Soros Györgytől, a brüsszeli bürokrácia ármánykodásától félnek. Vagy csupán attól: nehogy „ezek” visszajöjjenek. Félelmeiknek olykor van valóságalapjuk (például a migránsválság esetében), ám azt látjuk, hogy irreálisan eltúlzott veszedelmek keltenek bennük állandó rettegést, olyasfélét, amit Sigmund Freud neurotikus vagy az elképzelt eseményektől való félelemnek hívott. Ami bénító erejével inkább gátolja a helyes cselekvést.
Eközben a félelem a kampányguruk tisztánlátását is megzavarja. Hiszen ott van a félők harmadik nagy csoportja: azok, akik egzisztenciájukat féltve nem mernek ellentmondani. Így maga a párt sem tudja felmérni a búvópatak erejét, nem látja pontosan, mennyire váltak túlterheltté a társadalom távvezetékei. Hiába tanulta meg a Fidesz szorgalmasan az amerikai republikánus párt mozgósítási technikáit, ha a kifinomult közvélemény-kutatásokkal alapvetően olyan emberek között lehet többé-kevésbé pontos méréseket végezni, akik nem félnek elmondani a véleményüket.
Kínában a taoista hadtudományi tradíció – amelynek egyik ókori alapműve Szun-ce munkája, A háború művészete – úgy tartja, az igazán zseniális tábornok még azelőtt megnyeri a háborút, hogy az valójában elkezdődne. Épp ezért a fegyveres konfliktus jó eséllyel el is marad. A középkorban e hagyomány szellemében született meg az egyensúly könyve, amely arra figyelmeztet, hogy a legmélyebb tudás az, ha már a zavar bekövetkezte előtt felismerjük a zavart, a veszély előtt a veszélyt, a bukás előtt a bukást. (Vagy ahogy a Tao-tö-king 47. versében szerepel: „Nem lép ki az ajtón / és világot megismer”.) Nem más ez, mint annak a képessége, hogy észrevegyük a pillangó szárnycsapását.
Orbán Viktor kitűnő stratéga, és egykor minden bizonnyal rendelkezett ezzel a képességgel. Ám műve, ez az egyre ügyetlenebbül bukdácsoló gólem túlnőtt rajta. Kitakarja a látómezőt. Így nehéz felismerni, mikor érkezik el a rendszer egy-egy borulóponthoz. Nehéz meglátni az első olyan hópihét, amely épp egy pihényivel több, mint amit elbír még a hegyormon túlnyúló hótömeg.
Ami most van, az már a lavina. Kapkodás, rengeteg elkerülhető hiba, a hálózat mind erősebb pánikreakciója. Kiabálás ott, ahol hallgatni kellene, hallgatás ott, ahol mondani kellene valamit. Rakkolás.
Lehetséges, hogy ez a rakkolás még elég lesz április 8-án a parlamenti többséghez (ebben egyre többen kételkednek). A lezúduló hó megállításához már semmiképp.