Gyerekkorom kedvenc indiános könyveit éltem képzeletben néhány évre újra Kanadában. Csak nem kenuval ereszkedtünk le a vasúthoz, hanem a tengeröblön át hidroplánnal repültünk a nemzetközi repülőtérre, hogy onnan már a betonról szálljunk fel sugárhajtású utasszállító géppel. Miként fest az üt a vízről indulva?
Csendes szemlélődőként meglestem egy kanadai utas – aki nem volt rézbőrű harcos – becsekkolását két nagy bőrönddel Miamiba. Helyszín az egykori vadnyugati nagy indián település, a ma brit részen fekvő kanadai város Nanaimo hidroplánkikötője.
Kikötött a délutáni menetrend szerinti hidroplánjárat, majd az érkező utasok kiszálltak és feljöttek a váróba. Utána szólítottak bennünket a beszálláshoz. Az utashidat egyébként egy ajtó zárta le, amit csak ilyenkor nyitnak-csuknak.
A Harbour Air a világ legnagyobb hidroplán-légitársasága, közel száz gépük rója Kanada vizeit és légterét. A járatot a középső típusuk, egy 14 személyes DeHavilland DHC 3 nevű, egy hajtóműves, becenevén Turbo Otter teljesítette.
Előbb néhány utas bőröndjét egy elektromos targoncával kivitték a hidroplánhoz, és a gép végében lévő csomagtérbe helyezték el. Majd a biztonsági ajtóban történt jegykezelés után mi is kisétáltunk és beszálltunk a tengeren lebegő, kikötött járműbe. A gépet egy pilóta vezeti; kicsit elbénáztam, ezért egy utas megelőzött a pilóta melletti ülés elfoglalásában. Odalett a jó kilátás.
A hidroplán egyre gyorsabban, hajóként siklik a felszálláskor, a legjobb rész, amikor bőgő motorral szántják az úszótalpak a vizet, majd az elemelkedés pillanatában minden olyan könnyű és halkabb lesz. A repülőútról nézzék meg a cikk végén a linkelhető videómat!
A vízi terminál a világváros nemzetközi repülőterének része, a beton felszállópályákkal párhuzamos, külön erre a célra épített tengeri csatornában fekszik. A hidroplán süllyedésekor jó oldalon ültem, néhány felszálló sugárhajtású gépet figyelhettem meg.
A terminálon az egész csatornát használhatják a hidroplánok le- és felszállásra. Vízfogásunkkor már néhány hidroplán úszva várakozott, hogy szabaddá váljon a vízi pálya.
Kikötöttünk a pontonhoz, majd az utashídon felmentünk a váróterembe. Előtte várta a busz a tovább utazókat, kanadai utasunk bőröndjeit is odavitték.
Néhány napja már autóval kijöttem a városból és több órát elnézelődtem itt. A hidroplánok nagyobb része kétéltű, jópofa módon mennek pihenni a hangárba. Egy rámpán keréken, bőgő hajtóművel feljönnek a tengerből, ahol az autóutat – mint nálunk a vasúton – két oldalról villanysorompó biztosítja. Piros jelzésnél nyílik a repülőtér biztonsági kerítése is, a hidroplánok a hangárokba vagy a beton előtérre gurulnak. Szolgálatba menet pedig mindez fordítva történik.
Két-három busznyi időt még nézelődtem, majd tíz perc alatt – a hidroplán-repülőjegyem miatt ingyenesen – bebuszoztam a nemzetközi repülőtér hagyományos termináljába.
A repülőterek termináljai a világon hasonló elven épültek, egyik majdnem olyan, mint a másik. A terminálon hatalmas üvegablakokon át ragyogó kilátás nyílt az üzemelésre, a tenger felől leszálló óriásgépek odavonzották a tekintetet. Balról még a felszálló kis hidroplán pöttyöcskéket is láttam, amint elhúznak a tenger felett.
A repülést nézni szerető fanokat jól segíti a repülőtér tájékoztató központjában a kifutópályákat, utashidakat, repülőgép-állóhelyeket stb. mutató nagy makett. Várnom kellett, míg én is közel kerülhettem az üvegbúra alatti látványhoz, elöl a hidroplánterminál.
Miután kigyönyörködtem magam, nem az egyik beszállókapuhoz, hanem a városba vivő metróhoz mentem. A metró sokáig magas vasútként a felszínen robogva egy felejthetetlen panorámával is megajándékozott. Néhány hónappal a korábbi téli olimpia után a város még ünnepi külsejét mutatta.
Ajánlom a légi útról készített videómat a Vizirepülés.hu oldalunkon. Ha tetszett a cikk, nézzék meg egy korábbi hosszabb írásomat az utasrepültetés nagy pillanatairól a Repülni Jó Füzetekben.
