A Liget projekt miatt idén végleg bezárják, és utána lebontják a Petőfi Csarnokot. Ki tudja, hova kerülnek majd a magyar repüléstörténet relikviái. Szeptember végén, az utolsó nyitvatartási napon búcsútúrára mentem a Repüléstörténeti állandó kiállításra, fő zarándokhelyként kedvencem, a Junkers F–13-as repülőgép szárnya alá. Az „ő” aurájában idéztük fel Szabó Attila muzeológussal a Junkers második királypuccsban 63 éve játszott szerepét. Erről a tényeket pár éve egy országos napilapban már lenyilatkozta, így a következő szöveg szigorúan az én történetmesélésem. Sőt nekem már korábban említett bizonyos, a cikk végére tartogatott hidroplános érintettséget...
A Junkers gyár a háború után lépett színre a teljesen fémépítésű utasszállító repülőgép újdonságával, az F–13-mal. A gyár Svájcban talált egy döntően kétfedelű hidroplánokkal, egykori háborús pilótákkal a tavakon és a tavak között sétarepülést kínáló légitársaságot, amely a Junkers F–13-at úszótalpakkal használhatta volna.
Kevés tőkéjük révén elfogadták a gyártól négy gép apportba adását úgy, hogy vettek hozzá még hármat. A német gyár a főpilótát is a gépekkel adta, hogy tanítsa be azok üzemelését és vigyázzon a Junckersekre. A svájciak egy ilyen gépet kerékre szerelve, füves reptéren kezdtek el használni.
A történet másik szála szintén Svájcba vezet, ahol ekkor IV. Károly az első magyar királypuccs után száműzetését töltötte.
A legitimista magyar főurak 1921 nyarán elhatározták IV. Károly újbóli hatalomátvételét. Az egykori király gyors hazahozását Svájcból pedig – biztonsági okok miatt inkognitóban, rejtve – repülőgéppel tervezték. Két egykori magyar katonapilótát bíztak meg a repülőgép felkutatására és az akció megszervezésére, ahol hatórás repülés után Dénesfán szálltak volna le a fűre.
A pilóták, talán háborús kapcsolataikat is felhasználva, jutottak el a svájci Ad Astra Aero légitársasághoz. Az F–13-as bérlése nem okozott problémát, házassági évfordulós sétarepülést és öt utast írtak a hatórás repülési tervbe. A kerekes változat utaskabinjában négyen foglalhattak helyet – inkognitóban a királyi házaspár, a titkár és az egyik pilóta. A másik pilóta valószínűleg előre ült, a jobb oldali ülésbe.
A svájci hegyekben a köd dél körül szállt fel, így korábban nem indulhattak el, ráadásul tapasztalt pilótára is szükségük volt.
Szerintem a gyári főpilótát, Zimmermannt azzal nyerték meg, hogy biztosítékként a gép árával megegyező letétet kínáltak – és adtak végül – az út előtt. A kockázatokról nem beszélve egy király renoméján a gépeltérítés foltot ejtett volna, és a cégnek sem lett volna jó ajánlólevél. Tehát gyakorlatilag megvették a Junkers gépet, így senki nem vethette a főpilóta szemére, hogy menet közben alaposan eltért a repülési tervtől.
1921-ben még iránytűvel és látás szerint, tereptárgyak felismerésével repültek. Nem voltak még elfogó vadászgépek, így a határokon is könnyen átrepültek. Az út során két „köhögő” motorszakaszt is megúsztak, a Duna vonala elhagyása után már szürkületben érkeztek Magyarország fölé. Ott először eltévesztették a Szombathely melletti birtokot. De a rossz leszállás után még átrepültek a pár kilométerre levő Dénesfa előkészített repterére, ahol sikeresen véget ért a légi bevetés.
A kormányzó úr trófeája
A sikertelen második királypuccs után a Junkers F–13-at magyar bíró még Dénesfán zár alá vette és elkobozta. A letét tiszta jogi helyzetet teremtett, a gyár az apportja fejében pénzét a gépért megkapta, nem is perelték azt soha. A gépet szétszedték, majd vonaton Budapestre szállítva a Nemzeti Lovardában a záró képünkön látható módon, a Junkerst a bukott király egykori gépeként és okulásul kiállították a nagyközönség számára. Majd a Királyi Közlekedési Múzeumba és jogutódjaihoz került, ezért látogathattuk múltunk e híres, hidroplán elemet is tartalmazó darabját egészen szeptember végéig.
Szerintem nem kell krimiírói fantázia ahhoz, hogy dolgoztak ellenerők is a légi utazás kisiklatására. A megrendelt sétarepülés előtt éjszaka, hogy-hogy nem hangártűzben megsérült a Junkers jobb szárnya. Már nem lehetett megjavítani.
De a svájci hangármester már akkor is tudta, hogy a pontosság nem csak a királyok erénye; a gépet induláshoz délre ki kell állítania. Szerencsére Junkers gondolt a gyors szárnycserére, hat hollander le- és felcsavarása elég volt hozzá. A hangármester a repülőtéren körülnézett és az a hidroplán esett ideiglenesen áldozatul a szükséges műveletnek, amit a nyitóképen mutattunk meg. Így kapott az 59-es számú Ad Astra gép 66-os számú jobb szárnyat.
Ha tetszett a cikk, nézzék meg a néhány éve Iren Dornier-val a Közlekedési Múzeumban készített videómat is!
