Az olasz katamarán-hidroplán óceánátrepülő rekordja

Lindbergh előtt már több hidroplán átrepülte az óceánt, észak helyett délen, de nem parttól partig.

Kilencven éve építették Olaszországban a nyitóképen látható hidroplánt, katamarán hajótesttel és a szárnyon húzó-toló propelleres hajtóművel. A Savoia-Marchetti olasz repülőgépgyár ezen is csavart egyet, mert az S.55 gépén a hajtómű ferde beállítású. A hidroplán jóval megelőzte korát, ránézésre akkor kevesen hittek abban, hogy egyáltalán repül.

Az olaszok nyitották a húszas években a hidroplánok aranykorát. Százszemélyes óceánjáró óriásgépük már 1921-ben repült egy kicsit, és szintén olasz hidroplán lépte át először a világon az ötszáz kilométer per óra sebességet.

Az S.55 szakított a korában divatos kétfedelű-koncepcióval, és egy nagy, 24 méteres szárnyat kapott, amelyet ráültettek a szintén szokatlan módon kettős hajótestre, így lett belőle katamarán-hidroplán. A pilótákat nem az egyik hajótest elejébe ültették, hanem a szárnyba, középre. A hátsó vezérsíkok két rúdon nyúlnak ki a hajótestből, három függőleges vezérsíkkal.

A korában szintén úttörő, több mint 8 tonna felszállótömegű hidroplán kormányzását erősítette a harmadik farok. A ferde hajtóművet talán a szükség hozta, hogy az előtte-alatta ülő pilótákat a légcsavar menetszele ne zavarja, így ferdén is biztosították a kétszáz kilométernél nagyobb óránkénti átlagsebességet .

Érdekes, hogy ez a ferde megoldás napjainkban visszajött. Az ezen a képen látható első, lassan sorozatgyártásra érett hatszemélyes Cirrus Vision SF50 is ilyen elhelyezésű sugárhajtóművet használ a V alakú hátsó vezérsíkok között.

A húszas években nemcsak Amerikában, hanem Európában is sokan tülekedtek az Atlanti-óceán átrepüléséért, állami támogatással vagy a nélkül. Népszerű útvonal volt a zöld-foki-szigeteki megállóval Brazília csücske, ma is erre járnak a kisebb teljesítményű repülőgépek.

A Savoia-Marchetti S.55 először egy olasz gróffal vágott neki az óceánnak, aki még az innenső oldalon, Casablancánál összetörte a hidroplánt. Ez volt a szerencséje Joao Ribeiro de Barros világot járt brazil pilótának, leendő óceánátrepülőnek, aki sem állami támogatást nem kapott, sem új S.55-öt nem tudott venni. Lecsapott a roncsra, és vagyona eladásából Olaszországban újjáépítette, és pót-üzemanyagtartályokat erősített fel a leghosszabb, 2400 kilométeres szakaszra. A hidroplánt a ma Jaúként ismert szülővárosa tiszteletére Jahu névre keresztelte.

1926 október közepén indultak Genovából, de a hajtómű állandóan rosszalkodott, láthatatlan kezek cukrozták az üzemanyagot, vasalkatrészt tettek az egyik hengerbe. A kényszerleszállásokat rövid letartóztatás, hajóval ütközés fűszerezte. Utóbbi október végén történt, már a Zöld-foki-szigeteken, addigra az út hosszabb, part menti részét már teljesítették. A szigeten rövidre tervezett megállóból végül hat hónap lett. Közben a másodpilótát, aki katonatiszt volt, hazarendelték; Barros kapitány maláriát kapott, majd Olaszországba kellett utaznia a motorjavításra.

Április végére kijavították a hidroplánt, felkészült az új legénység, nekivágtak az óceán feletti útnak. 250 méter magasan, a vége felé újra köhögő motorral, de 190 km/h átlaggal fél nap alatt értek át a brazil oldalra. Úgy jártak, mint néhány év múlva a magyar óceánrepülők, akik a nagy út után a bicskei kukoricásban kényszerleszállást hajtottak végre a pesti ünnepi fogadtatás helyett.

A Jahu a partoktól nem messze a tengerre szállt – előny a hidroplánnál –, és egy olasz hajó vontatta be Noronha kikötőjébe, ahol a viszontagságok legyőzését napokon át ünnepelték a lelkes fogadó közönséggel, jó néhány nappal megváratva a még nagyobb népünnepélyt a tervezett végső állomáson, Rio de Janieroban.

Apróság, de közben egy spanyol pilóta már januárban elvette a dicsőséget Barros kapitánytól. Európából indulva nagyjából hasonló útvonalon – az óceánon át mindenképpen – a képen a két Dornier unokával látható német Dornier Wal hidroplánnal ő és személyzete voltak az elsők a világon, akik átrepülték az Atlanti-óceánt, még ha a délebbi részén is.

Barros kapitányt az vigasztalhatta, hogy ő már Rióban pótünnepelt, amikor Charles Lindbergh végrehajtotta történelmi repülését, amely izgalomba hozta a világot mindhárom óceán minden partján.

Két éve írom minden pénteken ezt a blogot, ezért úgy döntöttem, hogy hidroplánbloggerként karácsonyra megjelentetem a képen látható e-könyvet a hidroplánokról, benne hivatkozásokkal elérhető lesz mind a 99 addigi blogbejegyzésem. Pluszban egy videónk a magyar óceánátrepülők emlékművéről.