– Amint a korábbi dalaitokból is látszik, látomásos, egy átlagos zenefogyasztó szerint elvont világban egyensúlyoztok a pop és a rock felé hajló gitárzene között. A zenéteket hallgatva pedig felmerül, ez nálatok egyfajta performansz, kinyilatkoztatás, hogy „helló, mi így kommunikálunk”, vagy egészen a glastonburyi nagyszínpadig is feltörnétek?
Gergő: Valóban így kommunikálunk, teljeset és nem mindennapit, mégis befogadhatót szeretnénk nyújtani ilyen szempontból. A Dead Like Dinosaursszal az a célunk, hogy könnyebben fogyasztható, de átgondolt, igényes zenét készítsünk. A lehetőségek pedig jönnek majd maguktól. A Glastonburyi Fesztivál csak a jéghegy csúcsa, hehe!
– Kicsit ezen a vonalon maradva: adtatok már néhány koncertet, és tényleg izgalmas, érdekes benneteket élőben nézni-hallgatni. Az egész hangulata, miliője azonban nem feltétlenül fesztiválra való, mint inkább egy komoly vizuális támogatással megfűszerezett posztmodern klubba. Nektek mik a tapasztalataitok így az első fellépések után? A barátokat leszámítva mi az a közeg, amelyet be tudtok vonzani?
Andris: Fesztiválon még nem volt szerencsénk megmutatni magunkat, de szeretnénk mindenképpen, egyelőre a vetítésekre is lehetőséget adó klubokban tudunk legjobban kiteljesedni. A közönségépítés folyamatban van.
– Ezen a kislemezen mennyit dolgoztatok? Mennyi idő alatt, hol és miként állt össze ez a négy szám?
Máté: A munkafolyamat elég töredezett volt, minden úgy kezdődött, hogy február tájékán Gergő megkereste Andrist, van-e kedve énekelni egy számra, amelyet mi csináltunk együtt. Ez lett később az első dal, a Schoolyard, de összesítve a földrajzi távok miatt három hónap volt elkészíteni a számokat. Ahogy akadt egy kis idő a Pixel Cranes és a Sungazers mellett, akkor Dead Like Dinosaurs-számokkal foglalkoztunk. Mindig egy központi téma köré épültek fel a dalok, nagyon kollaboratív folyamat volt, a zene és a szöveg is mindhármunk közös műve.
