A halálra ítélt „bűnös rend”

Az orosz arisztokrácia huszadik század eleji végóráiról két nemesi dinasztia történetén keresztül.

Állíthatjuk-e, hogy bennünket kivéve mindenki bűnös, hogy mi ártatlanul szenvedünk? Persze hogy nem. Mi, azaz a nemesi rend évszázadok óta bűnösebbek vagyunk minden más rendnél. Azonban nem vagyunk hajlandók emlékezetünkbe idézni ezt, így aztán természetes, hogy a velünk, a rendünkkel szembeni gyűlölet, amely az irigységen alapul, előbb vagy utóbb okvetlenül robbanást fog előidézni. [ ] Érthető, sőt megbocsátható, hogy gyűlölnek bennünket, mert valójában mi is gyűlöljük őket, mégpedig ugyanazzal a konok indulattal, sőt megvetjük őket – írta naplójába Jekatyerina Sayn-Wittgenstein grófnő 1917 szeptemberében. Akkor, amikor Oroszországban már javában fosztogatták a vidéki uradalmakat, és családostul gyilkolták a nemeseket.

Végigolvasva Douglas Smith könyvét – mely nem a legfrissebb megjelenés, de Oroszország egyre erősödő múltba fordulása okán nagyon is aktuális –, számomra a legerősebb érzés újra és újra a döbbenet volt, ugyanis a kötet alapján ez a defetista, saját sorsának beteljesedését váró mentalitás jellemezhette az orosz arisztokráciát nemcsak 1917-ben, de már az azt megelőző években is. Smith ugyanis bőven idéz levelekből, naplókból, más feljegyzésekből, és ezek nagy része mind-mind ugyanarról szól: egy birodalom uralkodó osztálya várja sorsa beteljesülését, szinte teljes passzivitásban. Ki úgy, mint Jekatyerina Sayn-Wittgenstein grófnő és családja, ki szinte lelkesen a forradalomtól, egy percig bele nem gondolva, hogy ez a személyes sorsára milyen hatással lesz. (Még akkor sem, amikor Moszkva és Szentpétervár utcáin a káosz uralkodik.) Ki pedig természetesen gyűlölettel telve a munkások és parasztok iránt.

Smith alapvetően két meghatározó, a Seremetyev- és a Golicin-dinasztia tagjainak sorsán át mutatja be Oroszország tragikus évtizedeit a XX. század elején, ám ezen családok egyrészt olyan kiterjedtek voltak mind földrajzilag, mind társadalmilag, másrészt a róluk szóló dokumentumokon túl is láthatóan olyan hatalmas forrásanyagot dolgozott fel az amerikai történész, hogy látleletét tekinthetjük reprezentatívnak a teljes orosz arisztokrácia sorsát illetően.

Ráadásul a könyv címét (Az orosz arisztokrácia végnapjai) nyugodtan nevezhetjük még szerénynek is. Smith ugyanis messze nem csak arról a néhány végzetes évről beszél, amikor az orosz nemesség eltűnt az ország történelméből. A könyv elején nem túl hosszan, de alaposan és közérthetően felvázolja az 1917-hez vezető belső okokat, majd egészen a második világháborúig követi végig a két kiválasztott család tagjainak sorsát, így pedig a sztálini Szovjetunióról is olyan sajátos perspektívát kapunk, amilyet idehaza eddig ilyen részletességgel még nem nyújtott történelmi munka tudomásom szerint.

Smith nagyon jól ért hozzá, hogy olvasmányosan vegyítse a nagy összefüggések taglalását a mikrotörténelmi eseményekkel. Így valóban belelátni az orosz társadalom legfelső köreinek intim hétköznapjaiba – ezek jórészt megint csak arról árulkodnak, hogy a végzete felé robogó társadalmi csoport tagjainak nagy része szándékosan, naivitásból vagy tudatlanságból, de tudomást sem vett a körülötte zajló változásokról.

A Seremetyevek egyik idősebb tagja például még a XX. században is a forradalom előtti Franciaország főuraihoz hasonlóan élte napjait: délben vonultak be lakosztályába a szolgák, és felöltöztették, többen egyszerre. Az orosz parasztok – hiába a jobbágyfelszabadítás 1861-ben – még ötven évvel később is leborulva köszöntötték a földeken a kilovagoló nemeseket, akik közül az idősebb nemzedék tagjai ezt még akkor is természetesnek vették, csak néhány fiatalabb, magát az új eszmék iránt nyitottnak érző grófkisasszony jegyezte fel naplójába, hogy már zavarja ez a szokás. És az orosz nemesség tagjai ugyanígy nem ismerték fel, amikor ezek a parasztok egyre komorabbak, egyre fenyegetőbbek lettek velük szemben.

Ráadásul még a körülmények is összejátszottak sokszor ellenük: természetesen voltak azért olyanok is, akik a szaporodó baljós jelekre elmenekültek, emigráltak volna, ők azonban amiatt kerültek nehéz helyzetbe, hogy a kitörő első világháború kezdetén sok nemesi dinasztia hazafias felbuzdulásból pénzzé tette külföldi ingatlanjait, befektetéseit, és hazavitte vagyonát, majd amikor a helyzet kezdett rosszra fordulni, már maga a kormány vezetett be súlyos korlátozásokat a bankból kivehető pénzekre. Végül jöttek a kommunisták, és egyszerűen kirabolták a bankokat. (Volt olyan szentpétervári pénzintézet, ahol a trezorok tulajdonosait egyik nap elfogták, bevitték a bankba, és fegyverrel kényszerítették őket a széfek kinyitására, majd mindent elvittek – még az unokák levágott első hajtincseit is.)

Ennek az egész tragikus történetnek a tetején pedig ott ült II. Miklós cár, aki valószínűleg nem a legtehetségtelenebb uralkodó volt minden idők orosz cárjai között, de kétségtelenül jóval gyengébb tudással és képességekkel rendelkezett, mint ami egy ilyen helyzetben kívánatos lenne. Smith is idézi Maurice Paléologue francia nagykövet naplóját (A cár Oroszországa címmel magyarul is megjelent, szintén a nehezen letehető kategóriába tartozik), aki egyszer – már a súlyos válság, káosz idején – felkereste a cárt, és óvatosan megpendítette neki, hogy nem kellene-e a kedélyek csillapítására valamilyen gesztust tenni a népnek, mondjuk bocsánatot kérni. Mire II. Miklós csak annyit mondott csodálkozó tekintettel: „Nekem? Talán nekik kellene tőlem!” Egy év múlva halott volt, a családjával együtt.

Douglas Smith: Az orosz arisztokrácia végnapjai. Ford.: Soproni András. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2015. 4490 forint