Messzebb nem is eshetett volna az alma a fájától. Az egykor dogmatikus marxista, majd korábbi nézeteitől eltávolodó Leszek Kolakowski lánya még csak nem is kacérkodik a baloldallal, konzervatív-liberálisként a „gondoskodó állam” és a túlzásba vitt bürokrácia esküdt ellenségének tartja magát. Nem túlzás ezt állítani: Agnieszka Kolakowska írásainak egyik fő védjegye a szenvedélyesség, ami nemritkán át is csap dühödt kardcsörtetésbe. A harc most közel háromszáz oldalon keresztül magyar nyelven is folyik a Kultúrák háborúi és más harcok című, az Örökség Kultúrpolitikai Intézetnél kijött kötetben.
Kolakowska harcban áll a politikai korrektséggel éppúgy, mint a globális felmelegedés elvakult híveivel, a kommunizmus mentegetőivel vagy épp a kapitalizmusellenes globalistákkal. És nem szívesen lenne az ember azok helyében, akik kivívják Kolakowska haragját. A szerzőnő nem fukarkodik ugyanis a hangzatos állításokkal; akiket nem kedvel, azokban előszeretettel látja meg a gyűlöletet és ürességet, és azok természetesen a teljes nyugati kultúrát meg kívánják semmisíteni. John Lennon dalától, az Imagine-től könnyűszerrel jut el a gaz politikai korrektségig, ami „ellenségesen tekint a nyugati kultúrára és szabadságra”.
Kolakowska nemegyszer úgy fogalmaz, mintha csak előadást tartana, olykor személyes beszámolókkal színesíti írásait, „azt mondta nekem egy kutató”, olvassuk, és máris bajban vagyunk. Hiszen mi alapján kellene hitelt adnunk a névtelen kutatónak? A hitelesség fontos szempont, főként ennél a globális felmelegedést tárgyaló írásnál. Elvégre a szerzőnő filozófiát és klasszikafilológiát, nem pedig klímakutatást tanult, és nehéz nem azt gondolni, hogy azt teszi, amivel másokat vádol: ideológiai okokból nyilvánít véleményt egy tőle távol eső tudományterületen. Álláspontja sem egyértelmű: azt írja, ma meg sem lehet kérdőjelezni azt, hogy a felmelegedés globális és az emberi tevékenység okozza. Majd hosszasan sorolja a tudósokat, akik állítják, a felmelegedés nem globális és nem az ember okozza.
A lengyel esszéista akkor igazán szórakoztató, és gondolatai nagyon is érvényesek, mikor épp a gondoskodó baloldalt vagy a túltolt politikai korrektséget bírálja. Rámutatva az ideologikus gondolkodók ellentmondásaira, arra, hogy miközben a „kirekesztettek” gyámolítóiként és a tolerancia híveiként tekintenek magukra, valójában csak konzerválják a szegénységet, és kizárnak mindenkit, aki nem ért velük egyet. Az illiberális államnak ugyanakkor éppúgy nem híve: individualistaként kisebb államot és kevesebb bürokráciát szorgalmaz.
