Láthatatlan projekt volt a Nemzeti Könyvtár

A szakmai szereplők szerint koncepciótlan és hullámzó színvonalú a most záruló sorozat.

Mára a feledés homályába veszhet, de így, békemenet után egy nappal érdemes felidézni: Kerényi Imre a Nemzeti Könyvtár sorozatot is a felvonulás résztvevőinek ajánlotta. „Minden politikai rendszer törekszik rá, hogy filozófiáját műalkotásokban megjelenítse. Az Orbán-kormány ajánlata a Békemenet résztvevőinek – akik nem mindenben fogadják el a még mindig uralkodó balliberális irodalmi kánont – a Nemzeti Könyvtár sorozat” – fejtette ki a miniszterelnöki megbízott 2012. október 3-án az Országházban. Közel hat évvel a program életre hívása után, a mostani lezárást követően adódhat a kérdés, vajon a kormánypárti tábor erre számított-e, elégedett-e a végeredménnyel. Azt elvégre tudjuk, hogy a szakma akkor sem lelkesedett az ötletért, azóta pedig csak igazolódni látta félelmeit.

Ha a konkrét címek felől indulunk, az összkép még vegyesebb lehet. Kerényi szándéka szerint „a magyar írott kultúra legjavát” igyekezett egy csokorba szedni, ami persze már természeténél fogva is lehetetlen küldetésnek tűnik. Hát még, ha azt vesszük, hogy a kultúrharcos szemlélet nem áll távol a jelenlegi kormány képviselőitől – és persze egyes ellenzőitől sem. Tormay Cécile-avatások és Wass Albert-ellenes tiltakozások között botladozunk, a felek pedig olykor már szándékaikkal szemben is fűtik az indulatokat. Kerényitől pedig nem is áll távol, hogy mindebbe beleálljon. Emlékezetes mondását sokan egy életre megjegyezték: „A balliberális oldalnak meg kell barátkoznia azzal, hogy hét szűk esztendő következik számára a kultúrpolitikában.” A „balliberális” és „nemzeti” kultúrát különválasztó Kerényire ugyanakkor jellemző, hogy szándékai szerint nagyvonalú kíván lenni. „Ide a bökőt, hogy Alföldi Róbert kap egy színházat” – jelentette ki néhány éve, a Magyar Krónikába, illetve a Nemzeti Könyvtárba pedig próbált meghívni olyanokat, akiket nem kormányközeliként ismerhetünk. Aki hajlandó velünk lenni, az jöjjön – érezhető ki a szándék a romantikus projekteket és teátrális megnyilvánulásokat kedvelő rendező szavai mögül.

Ennek következménye lehet, hogy a Nemzeti Könyvtárba olyanokat is szeretett volna meghívni, mint a Kommunista Monte Cristót jegyző Szécsi Noémi. A miniszterelnöki megbízott nyilván másként értelmezte, de az írónő tavalyi interjúnkban elmondta: olyan volt az egész, mint valami vidékies Mefisztó-történet. „A kurzus legitimálásához az elmúlt években persze mindig kerestek olyan embereket, akik nincsenek túlzottan elköteleződve a baloldal kultúrpolitikája iránt” – jelentette ki. Mostani megkeresésünkre arról beszélt: nem azért lett író, hogy „bármilyen oldali kormány kultúrpolitikájának szendvicsembere” legyen. Úgy véli, ha „valaki komolyan veszi a hivatását, aligha vonzza az államilag dotált szerző szerepe”.

Az állami pénzről való lemondás illúziójába viszont szerinte nem ringathatják magukat az alkotók, miután a piac nem finanszírozza teljes egészében a kultúrát. Ettől még úgy látja, az államnak nem feladata a kortárs irodalom kiadása. „A régebbi művek nyilvánosságra hozatala esetében hasznosabb lehet a digitalizálás és ingyenes hozzáférhetővé tétel. Ebben az esetben a szakmai koncepció nem konszenzuson, hanem inkább személyes ízlésen alapult, és őszintén szólva a hozzám érkezett felkérő levél alapján sem éreztem az egészet még csak megfontolásra méltónak sem” – tette hozzá Szécsi Noémi, lapunk alkalmi szerzője.

Többen felvetették azt is: kifejezetten piactorzító hatású, ha az állam egyes műveket külön terjeszt, amelyeket mások nagyobb beletett munka után szeretnének értékesíteni. Közintézményeket sincs értelme teletömni olyan könyvekkel, amelyek már megvannak – mondta tavalyi interjúnkban Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó tulajdonosa. A Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft. által piacra dobott művek egy részét ugyanis iskoláknak, könyvtáraknak, hivataloknak adták, a többit könyvesboltban értékesítették. A sorozatra forintszázmilliók mentek el: a legutóbbi, őszi kötetekre akkor 182,45 millió forintot különítettek el.

Ezt említette mostani megkeresésünkre Mészáros is. Joggal hangsúlyozták szerinte a bírálók az állami támogatás aránytalanságát: „2013-ban 300 millió forint támogatást kapott az induló sorozat, miközben az egész magyar könyvkiadás állami finanszírozása 600 millió forint volt.” Ezt aztán 2015-ben újabb 300 millióval fejelték meg, miközben a Kalligram vezetője szerint átláthatatlan volt és maradt is, hogy mennyi a százkötetes sorozat tényleges bekerülési költsége és a megjelent könyvek példányszáma, valamint hogy valójában kikhez, milyen olvasóközönséghez kerültek el a könyvek. Mint mondta, a boltokban „sporadikusan voltak jelen”, és nem mutatkozott irántuk különösebb olvasói érdeklődés.

Mészáros Sándor szerint a fent említett okokból hiánypótlónak sem nevezhető a sorozat. A Nemzeti Könyvtárba egyébként valódi klasszikusok éppúgy befértek, mint politikai okokból beemelt szerzők, illetve kifejezetten negatív megítélésű kötetek. Utóbbiak közt említhető Venesz József szakácskönyve, A magyaros konyha, amely a Heti Válasz szakújságírója, Vinkó József szerint „a népi demokratikus tervgazdálkodás konyhai regulája”. Bekerültek aztán olyan fontos művek, mint Németh Lászlótól az Égető Eszter, Babits Mihálytól a Jónás könyve vagy épp Gárdonyi Gézától Az én falum. A sorozat első részében volt Tormay Cécile-től A régi ház, ami miatt szintén kritikák kereszttüzébe került a Nemzeti Könyvtár. Megjegyzendő: Tormay egyik legjobb könyvéről van szó, ami miatt a korszak egyes jelentős írói is Nobel-díjra érdemesítették. Igaz, a politika azóta sem ezért a könyvéért vagy irodalmi teljesítményéért szeret emlékezni rá. Wass Albert vagy Szabó Dezső bekerülése mögött szintén politikai motivációt sejthetünk, nem is beszélve Bayer Zsolt 1100 év Európa közepén című művéről.

Több általunk megkérdezett szerző is azt emelte ki, hogy ez a válogatás is erősen szubjektív, a kánonképzéshez így nem sok köze lehet. Így látja Az altató szerekről írója, Szeifert Natália, szerinte az alapgondolat, hogy itt az „írott kultúra legjavát gyűjtik egységes sorozatba”, eleve elhibázott. „A magyar írott kultúra egészét ugyanis a folyóiratok és könyvkiadók, amióta csak léteznek, folyamatosan gyűjtik, különféle szempontok alapján időnként újra- és újrarendezik” – mondta lapunknak. A köteteket végignézve sok olyan címet is látott, amiknek szerinte objektív mércével mérve egész más válogatásban lenne a helyük. „Mert ne tévesszük össze ezt a kötetsorozatot semmivel, attól még, hogy – különösen a könyvszakma pénzeihez képest – hatalmas összegből készül, nemzetinek nevezik, kérve-kéretlenül sok helyre eljuttatják, és akármilyen magas polcra kívánják is helyezni, ez akkor is csak egy válogatás, és mint ilyen, a mindenkori válogatók szempontjait tükrözi” – jegyezte meg. Hozzátette: jelen esetben azokét, „akik szerint kétes hírű publicisták kötetei és szakácskönyvek képezik a magyar írott kultúra legjavát”.

Úgy érzi a fiatal költő, Fehér Renátó is, hogy a válogatás koncepciótlan, a színvonal hullámzó, „a sértett ellenkánongörcs üres”. Szerinte a sorozat egyébként egy „láthatatlan projekt”, amely pedig mégis látszik, a kivitele „maga a sietős, dacos igénytelenség”. „Kosztolányi, Karinthy, Rejtő és más remekművek szerzői nem szorulnak rá erre a levegőtlen anakronizmusra, amely egyúttal azt a néhány – izgalmasnak ígérkező – leletmentést is megfojtja, olvashatatlanná teszi” – jegyezte meg a szerző.

Mészáros Sándor is kitért Kosztolányi példájára, akinek egy kötetben kiadták három regényét, miközben a Kalligram 2007-től jelenteti meg az író műveinek kritikai kiadását. A Nemzeti Könyvtár ebből semmit nem hasznosított, „a régi, rossz és hiányos szövegkiadásokat használta, amelyek egyébként is a piacon vannak”. A Kerényi-féle kétosztatú rendszerben Mészáros szerint sem lehet az irodalmi hagyományt értelmezni, vagy ha igen, az nem termékeny álláspont. „Ehhez képest a Nemzeti Könyvtár sorozat tágkeblűbb és józanabb, hiszen több, inkább baloldalinak tekinthető szerzőt kiadott. De a »nemzeti« jelzőnek leszűkítő értelmezése és szelekciós elve mégis anakronisztikus és káros, hiszen a magyar irodalmi hagyomány gazdaságát és mindenkori többszólamúságát próbálja eltüntetni. Ez reménytelen vállalkozás – hosszabb távon” – tette hozzá.

Kerestük a sorozatszerkesztőt, a Magyar Krónika-főszerkesztő Bencsik Gábort, aki közölte: örömmel végezte a rá jutó feladatot, hasznosnak is tartja a sorozatot, de elmondása szerint nem az ő tiszte mérleget vonni. Kerényi Imre nem szeretett volna nyilatkozni.