Az antiszemitizmus beosonhat az unióba

A nacionalizmus és az antiszemitizmus az új keleti tagállamokkal a hátsó ajtón keresztül fog az unióba beosonni, amire az EU nem készült fel – vélekedik Julius Schoeps, a potsdami Moses Mendelssohn Centrum vezetője. Szerinte a kelet-európai országok komoly antiszemita múlttal rendelkeznek, amelyet még nem dolgoztak fel.

A Spiegel című baloldali magazinban, a szerdán kezdődött berlini EBESZ antiszemitizmus konferencia apropóján Severin Weiland írt hosszabb elemzést az új uniós tagállamokban jelentkező antiszemita veszélyről. Weiland megszólaltatta Julius Schoeps-t a potsdami Moses Mendelssohn Centrum vezetőjét, aki szerint az új keleti tagállamokkal a nacionalizmus és az antiszemitizmus a hátsó ajtón keresztül fog az unióba beosonni, amire az EU egyszerűen nincs felkészülve.

Schoeps úgy véli, az EBESZ konferencia elkésett, mert sokaknak csak most kezd nyugaton derengeni, hogy a keleti országok komoly antiszemita múlttal rendelkeznek, s az, függetlenül attól, hogy a zsidóellenesség milyen politikai színben jelent meg és jelenik meg, a valójában mindmáig nem került feldolgozásra. A klasszikus kelet-európai antiszemitizmus keveredhet a németországi és más államok szubtilis zsidóellenességével, mint arra egy interjúban Salomon Korn is rámutatott. Ráadásul nem könnyű a témát világosan behatárolni, hiszen számos kelet-európai országban egyszerűen nemzeti pátosz okán a kommunista múltat a zsidó polgáraik szenvedéstörténete elé helyezik.

Némi kóstolót adott azokból a leendő vitákból, melyek az EU belépést követni fogják, az egykori lett külügyminiszter-asszony Sandra Kalniete előadása a lipcsei könyvvásáron. Beszédében a nácizmust és a kommunizmust „egyformán bűnösnek„ nevezte és végül arról beszélt, hogy a második világháborút követően ”a kelet-európai népek kiirtása„ folytatódott. A Zsidók Németországi Központi Tanácsának alelnöke Salamon Korn felháborodottan elhagyta a termet, amiatt, hogy Kalniete hazáját a nemzetközi joggal ellentétes politika áldozataként ábrázolta, de a lettek részvételét a holokausztban egyetlen szóval sem említette.

A kijelentést követően Németországban vita robbant ki Kalniete nyilatkozatáról. Weiland számára a legnagyobb problémát az jelenti, hogy számos kelet-európai ország esetében felmerül a gyanú, hogy a kommunizmus alatti szenvedésük hangsúlyozásával egyfajta általános feloldozásban reménykednek. Ami még inkább elrémíti az érzékennyé tett németországi közvéleményt, az az antiszemita megnyilatkozások kapcsán gyakran teljesen hiányzó gátlások. Ami Németországban bőven elég ahhoz, hogy valaki eltűnjön a politikai képernyőről, azt keleten gyakran bátran hangoztatják – egészen fel az értelmiség csúcsaiig.

A budapesti felkelés című fejezetből az olvasó megtudhatja, hogy az írószövetség elnökségi tagja Döbrentei Kornél antiszemita nyilatkozatot tett. Többek között azt állította, hogy a magyarországi faji törvények a zsidók védelmét szolgálták. Mindamellett az írók reakciója jelezte, véget ért Magyarországon a vállrándításos tudomásul vétel időszaka. Több mint 100 szerző lépett ki a a szövetségből, miután annak vezetője elnökségi tagtársának megnyilatkozását a véleményszabadságra történő hivatkozással elintézte. Magyarország nem áll egyedül az antiszemita hagyományaival, most kezdődik lassan Európa keleti felében a saját üldözés történetek feldolgozása. Például Lengyelország számára nehéz volt beismerni Jedwabne 1600 zsidó lakosának 1941-es lemészárlását, amit nem a német megszállók, hanem maguk a lengyelek hajtottak végre.

A cikk végén Julius Schoeps azt veti a német kormány szemére, hogy az antiszemitizmus elleni küzdelem kapcsán nem volt elég következetes a kelet-európai államokkal szemben. Ahelyett, hogy a tagjelöltek antiszemitizmusával való szembenézés érdekében, nyomást gyakorolt volna rájuk ”egyáltalán nem rendelkezett világos állásponttal erről a kérdésről, vagy nem mondott semmit.”