Oroszországban nincsenek áldozatai a kommunizmusnak?

A kommunista rezsim majd 15 évvel ezelőtti szétesése ellenére egyetlen orosz kormány sem ismerte el, létezik olyan kategória, hogy a „bolsevizmus áldozatai”. Még magát az „áldozat” kifejezést sem használták a hivatalos nyilatkozatokban.

A Die Welt című konzervatív napilapban Paul Johnson A nagy fehérre mosás címmel ír hosszabb esszét a mai Oroszország és a sztálinizmus viszonyáról.

A hír, miszerint az orosz kormány visszautasította kérést, hogy emlékművet állítson a sztálinizmus áldozatainak, aligha okoz meglepetést mindazoknak, akik némileg ismerik az ország modern történelmét. A kommunista rezsim majd 15 évvel ezelőtti szétesése ellenére egyetlen orosz kormány sem ismerte el, létezik olyan kategória, hogy a „bolsevizmus áldozatai”. Még magát az „áldozat” kifejezést sem használták a hivatalos megnyilatkozásokban, nemhogy bármilyen kártérítést fizessenek az érintetteknek.

A kommunista bűnök hivatalos összeállítása is külföldi történészektől származik, akik a Kommunizmus fekete könyvében, a Szovjetunió esetén 20 millió áldozatról beszélnek. Egy olyan számról, amelyet más történészek időnként kevesebbre, időnként többre becsülnek. Az orosz kormány azonban mindmáig nem volt hajlandó erről a vitáról tudomást venni. Ugyanúgy kívülállóként viszonyulnak Sztálin bűneihez, mint ahogyan a kínaiak Mao Ce- tung által meggyilkolt 60 millióhoz. Az ismert kínai szerző, Juang Csang most elkészült Mao életrajzában 70 millióra teszi a „nagy kormányzó” áldozatainak számát.

A szerző szerint azért nem kíván ezekről a számadatokról Oroszország tudomást venni, mert az országot nem „kommunistátlanították”, mint ahogy Németországot „nácitlanították” 1945 után. Egyetlen perre sem került sor, egyetlen bíróság sem ült össze, hogy kivizsgálja és megbüntesse az emberiség elleni bűnöket.

Oroszország éppen úgy képviseltette magát Nürnbergben, mint ahogy a legutóbbi, a szerb vezetők elleni hágai perekben. Maga azonban sohasem folytatott nyomozást – nem is szólva megbüntetésükről – az 1917 és 1991 közötti bűnös rendszer túlélő prominensei ellen.

A megkínzott és évekre bebörtönzött áldozatok jelentős része még él, de semmilyen kárpótlást sem kaptak, miként a meggyilkoltak családját sem kártalanították az elszenvedett igazságtalanságért. Azt a tulajdont, amit államosítottak vagy elraboltak, soha sem adták vissza, s nincs jogi lehetőségük az ilyen igényeik érvényesítésére sem.

Johnson legalább egymillióra teszi azon kommunisták számát, akik ma a kormányzati apparátusban felelős pozíciókat töltenek be. A múlt fehérre mosása jelenti az orosz társadalom erkölcsileg legsebezhetőbb pontját, s igazán ez az oka annak, amiért történelmük gyakran szörnyűségek végtelen sorának látszik.

Nem csak a múlt, de a jelen is kevés reményre ad okot. Putyin állama sem mutat különösebb tiszteletet a jogállamisággal szemben, ehelyett azt saját érdekeinek megfelelően manipulálja.

Az államapparátus, ha mégis visszafogottságot tanúsít, azt nem azért teszi, mert a törvény vagy az erkölcs megkívánja, hanem külföldi tőkét kíván az országba csábítani, és olyan nemzetközi szervezetekhez óhajt tartozni, melyek a korrekt viselkedés minimumát – igaz, igen alacsony szinten – elvárják.

Putyin Oroszországában a polgárok ma sem tudják az igazukat peres úton kivívni. Ma is ugyanúgy, mint korábban, az igazság a kormányzók jóindulatától függ. Az a tény, hogy nem engedélyezték egy emlékmű felállítását a kommunizmus áldozatainak, sokat elárul arról is, ez a hatalmi elit miként kíván a jövőben tovább uralkodni.