A nemzetközi sajtó figyelme egyre inkább délnyugati szomszédunkra, Szlovéniára szegeződik annak kapcsán, hogy a nyugat-balkáni állam lehet a következő olyan euróövezeti tag, amely külső pénzügyi segítségre szorul. Az ország egészen 2007-ig régiónk mintaállama volt, mivel az újonnan csatlakozott uniós tagországok közül elsőként vezette be az eurót, az életszínvonal megközelítette az ausztriait, így minden adva volt ahhoz, hogy valóban felzárkózzon Nyugat-Európához.
Ezzel szemben a világgazdasági krízis, illetve a baloldal rossz kormányzása mostanra nagyon nehéz helyzetbe taszította délnyugati szomszédunkat, amelyet még súlyos politikai válság is sújt. A politikai krízis egyik legfőbb oka, hogy 2008 óta nem tud létrejönni egy stabil kormány, 2011-ben előre hozott választást is kellett tartani, amelynek a lehetősége most is ott lebeg az ország feje felett. Sokan a politikai válság fő felelősének a korrupt és bukott elitet nevezik meg, amit természetesen nem lehet elvitatni, de van egy másik aspektus is, amelyről már jóval kevesebbet beszélnek.
Szlovéniában tisztán listás, arányos, 5 százalékos bejutási küszöbű választási rendszer van életben. Éppen emiatt roppant sok párt kerül be a parlamentbe, és állandóan koalíciós kormányzásra kényszerül a győztes alakulat. A koalíciós pártok óriási zsarolási potenciállal rendelkeznek, amely destabilizálja a kormányzást, és a kabinet így könnyen különféle érdekcsoportok rabjává válhat. A korábbi szociáldemokrata kormány bukását is az okozta, hogy egyik koalíciós párt népszavazást kezdeményezett a politikájával szemben, és azt megnyerve otthagyták a miniszterelnököt.
Ezzel szemben a korábbi magyar választási rendszer mindig biztosította a stabil kormányzás lehetőségét, és csupán egyszer volt kisebbségi kabinet, de azt az SZDSZ stabil kiállása miatt nem fenyegette a korai bukás veszélye. A második Orbán-kormány kétharmados többsége birtokában hozzányúlt a korábbi szisztémához, és úgy alakította át, hogy még kisebb legyen a patthelyzet kialakulásának a lehetősége. Az egyéni kerületek szerepének a felértékelése, a győzteskompenzáció bevezetése mind azt szolgálja, hogy a voksolás relatív nyertese is lehetőséget kapjon a stabil kormányzásra.
A hazai ellenzék összes szereplője leginkább a szlovén választási rendszerhez hasonlót szeretett volna, de világosan látszik, hogy hová vezethet annak a hazai alkalmazása. A 2007 óta tartó világgazdasági válságban olyan kormányokra van szükség, amelyek képesek gyors és határozott döntéseket hozni és végrehajtani. Ehhez olyan választási rendszerekre van szükség, amelyek nem gátolják, hanem segítik azt az erőt, amely az emberek többségének a bizalmát elnyeri.
Olaszországban, Hollandiában, Belgiumban vagy éppen Szlovéniában azt láthatjuk, hogy a kormányzást és a hatékony válságkezelést nagyrészt az a választási rendszer akadályozza, amely megpróbál a teljes reprezentativitásra törekedni. Például Japánban, az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a többségi rendszer pont az előbb említett helyzetet igyekszik elkerülni. Ebből is látszik, hogy egy demokrácia minőségét nem az adja, hogy éppen milyen választási rendszert alkalmaz, hanem hogy milyen tartalommal tölti meg.
