Afganisztán fekete éve

Sándor Tamás ezredes a NATO afganisztáni különleges műveleteiről és a Green-on-Blue merényletekről mesélt a Magyar Nemzetnek.

Egy szombati imádság után három afgán katona beült egy járműbe, és áttörte a NATO különleges műveleti harccsoportjának táborkapuját. A járművükön csődöt mondott a nehézgéppuska, de így is meg tudtak ölni egy amerikai katonát. Szinte mindennaposak az ilyen és ennél sokkal súlyosabb áldozatokkal járó merényletek Afganisztánban, amelyek egy részének a Magyar Nemzetnek exkluzív interjút adó Sándor Tamás ezredes is tanúja lehetett. A magyar főtiszt felügyelhette fél évig hét afgán tartományban a NATO különleges műveleteit a 10. Többnemzeti Különleges Műveleti Harccsoport parancsnokhelyetteseként.

– Gondolom, már gyerekkorában is katona szeretett volna lenni.
– Álmomban nem gondoltam volna, hogy katona leszek. Édesapám kötődött a rendőrséghez, ezért inkább rendőr szerettem volna lenni. Amikor érettségiztem, akkor azonban nem indult évfolyam a Rendőrtiszti Főiskolán. Azt javasolták, hogy töltsem le a sorkatonai szolgálatot, és ezután felvételizzek újra. Mivel nem sok kedvem volt a sorkatonasághoz, inkább jelentkeztem a katonai főiskolára azzal a szándékkal, hogy majd átjelentkezem később rendőrnek. A testvéremmel együtt így „ragadtunk ott” a Kossuth Lajos Katonai Főiskolán, ahol elvégeztük a gépesített lövész szakot. Ezt követően Hódmezővásárhelyen szolgáltam hat évig. Később kértem az áthelyezésemet Szolnokra.

– Mi kellett ahhoz, hogy az MH 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj parancsnoka lehessen?
– A Nemzetvédelmi Egyetem után sikerült három amerikai iskolát is elvégeznem. Először őrnagyként kerültem ki az Egyesült Államokba egy parancsnoki és vezérkari törzstiszti képzésre. Ez nagyon jó iskola volt, mivel mindig hagyták, hogy egy-egy témára önállóan felkészüljünk, és ezekről szabadon beszélgessünk, kifejtsük a véleményünket. Törzsműveleteket is végrehajtottunk. Én például a számítógépes szimulációs gyakorlatok során parancsnoka lehettem a NATO hatodik, német légi roham dandárjának is.

– A híres amerikai rangerképzésen nem vett részt?
– Elkezdtem a rangertanfolyamot is, de amikor kórházba kerültem, azt tanácsolták, hogy ezt talán nem kellene erőltetni.

– Mi történt?
– Hőgutát kaptam és a kiszáradás közelébe kerültem, ezért napokig élvezhettem az amerikai egészségügyi ellátás színvonalát. Ezt követően figyelmeztetett az ottani ezredparancsnok, hogy harmincöt évesen ez már nem mindenkinek sikerül.

– Hogy lehet, hogy ez nem tántorította el?
– Nem sok időm volt gondolkodni erről. Négy hónappal később telefonáltak, hogy a rangertanfolyam ugyan nem jött össze, de van egy különleges műveleti tanfolyam az Egyesült Államokban, ezt megpróbálhatnám. Ezzel belecsöppentem ugyanabba a környezetbe, hiszen az amerikai különleges műveleti kiképzés első fázisa rögtön egy úgynevezett „mini ranger” felkészítéssel kezdődik. Sikerült is már az első fázis vége előtt eltörni a lábfejemet.

– Gondolom akkor egy időre erről is le kellett mondania.
– Elmentem az orvoshoz, aki azonnal megállapította, mi a baj. Azt mondta, két lehetőségem van: vagy ad egy zsák gyógyszert, és végigcsinálom az első kiképzési fázis utolsó napjait, vagy kiszállok, és hazamegyek. Úgy döntöttem, hogy végigcsinálom, bár a hátralévő időben sokszor azt sem tudtam, hol vagyok a sok fájdalomcsillapítótól.

– Milyen képességek kellenek ahhoz, hogy valakiből az emberek által csak „kommandósként” emlegetett különleges műveleti katona lehessen?
– Ahhoz, hogy valaki elkezdhessen egy ilyen képzést, az alapokkal mindenképpen tisztában kell lennie. Bármennyire is furcsa, ismernie kell az alaki szabályokat, vagyis a „jobbra és balra átot”, tudnia kell például kiásni egy lövészteknőt, jól kell bánnia a saját testsúlyával, kiemelten fontos a tereptan ismerete és az állóképesség. Ez az általános katonai tudás, amelyből építkezünk. Egy különleges műveleti alaptanfolyam elvégzése után a jelentkezők harcoló, azaz különleges műveleti csoportokba kerülnek beosztásba. Az alapképzésen elsősorban a kisalegység-harcászathoz szükséges alapokat fejlesztjük. A katonáknak minimum a „jó” minősítést meghaladó szinten kell bánni a gyalogsági fegyverekkel. Az ezt követő emelt szintű képzésen kapják meg a menekülés-túlélés felkészítést, az emelt szintű helyiségharc kiképzést és más egyéb specializált képzéseket. Kiemelt figyelmet fordítunk a harci búvár és a nagy magasságú ejtőernyőscsoportok felkészítésére.

– Mennyi idő után érheti el valaki a megfelelő szintet?
– A tizenegy hónapos felkészítésen vannak rövidebb és hosszabb szakfelkészítések attól függően, hogy milyen specialistának képezzük a résztvevőket. A leghosszabb az egészségügyi specialisták képzése, ami a csoporttal együtt végrehajtott feladatokon kívül huszonhét hétig tart. Három kiemelt területet fejlesztünk, a különleges felderítést, a közvetlen műveleti tevékenységet és a katonai segítségnyújtást. Az ehhez tartozó mozzanatokat a kiképezendő katonák nemcsak végrehajtják, hanem meg is tervezik. Az alapképzés után az emelt szintű képzés újabb hat hónapig tart.

– Amikor először jártam Szolnokon, 2003 környékén, a katonák arról panaszkodtak, hogy csak átfestették a kaput, vagyis nem volt megfelelő a felszerelésük a különleges műveletekhez. Sikerült felzárkózni a nyugati haditechnikához?
– Szerintem teljes mértékben. Kettős fegyverrendszerrel rendelkezünk, a rendszeresített orosz technika mellett használjuk az amerikait is. Nekem ugyanazok az eszközök állnak a rendelkezésemre, amelyek egy amerikai különleges műveleti katonának. Az orosz Kalasnyikov gépkarabély mellett használhatom például az MP5-ös géppisztolyt vagy az M–24-es mesterlövészpuskát is.

Barack Obama amerikai elnök komolyan mérlegeli az afganisztáni amerikai csapatkivonás felgyorsítását, valamint azt, hogy 2014 után egyáltalán ne maradjanak amerikai egységek a közép-ázsiai országban – közölte július elején az amerikai sajtó.

Hende Csaba honvédelmi miniszter június elején úgy nyilatkozott, a Magyar Honvédség értékes tapasztalatokat szerzett és jelentősen megerősödött az afganisztáni misszióban.

Május 22-én, mintegy két hónappal a tartományi újjáépítési csoport (PRT) hazatérése után a Magyar Honvédség újabb afganisztáni egysége, a harci helikopter mentorcsoport is befejezte tevékenységét, az utolsó váltás katonái is hazatértek Magyarországra.

– Felzárkózhatunk a gyakorlati felkészítésben is? A honvédelmi tárca például Harcos program néven kiképzési rendszert építene önökre, mármint az Afganisztánt megjárt katonákra.
– A program lényege, hogy az Afganisztánt megjárt katonákból alakult kiképzőcsoportok adják át a tapasztalataikat az itthoni állománynak. Erre szükség van, már csak azért is, mert nem mindenki olyan „szerencsés”, hogy az afganisztáni misszióban, műveleti területen is kipróbálhatja magát. Ma már azonban van számos olyan magyar katona, aki harcedzett, több fegyveres konfliktusban, éles helyzetben is részt vett. Hiába tölt el az ember egy évet a gyakorlótéren, ezt a tapasztalatot nem lehet ott megszerezni. Ezeket az ismereteket viszont át lehet adni a kiképzések során.

– Önnek mi volt a legfontosabb tapasztalata a missziókban?
– Több misszióban is voltam, mindegyik más volt egy kicsit. A legsúlyosabb tapasztalatom azonban mindegyikben az volt, hogy milyen óriási a felelősségünk egy háborús területen. Afganisztánban sokkal nagyobb súlya van minden parancsnak, amit kiadunk, és amelyet a katonáknak végre kell hajtani. Az irányítás tehát nem könnyű mentálisan sem. Minden műveleti területen ezért azt is végiggondoltam, ha én lennék, aki a parancsot kapom, végigcsinálnám-e vagy sem. Volt, amikor azt kellett mondanom a fiúknak, hogy ez nem lesz könnyű, volt, amikor át kellett tervezni az akciót, például éjszakára tenni az időpontját, vagy lemondani a helikopteres kijuttatásról. A különleges műveleti tevékenységet szinte huszonnégy órában kellett így irányítani. Előfordult olyan hét, amikor csak három órákat aludtunk naponta, azt is a parancsnoki irodában.

Haraszti Gyula

A teljes Interjút a Magyar Nemzet szerdai számában olvashatja.