Ilarion orosz metropolita: „Több ezer ember életét áldozzák fel ismét az elképzelt demokrácia oltárán.”
A 2003 óta tartó invázió egyik legtragikusabb momentuma volt a 2010-es, mindenszentek ünnepén zajlott vérfürdő, amelyben azonnal lemészároltak 100 hívőt, köztük papokat, asszonyokat és gyermekeket is, a „keresztény Európa” akkor sem sietett Bagdad segítségére.
Hónapokkal később kitört az arab tavasz. 2011-ben erőszakos kormányellenes felkelések voltak sorra az arab világ országaiban, az Arab-félsziget keleti csücskében fekvő Omántól a nyugat-afrikai Mauritániáig. Sokan akkor sem alaptalanul látták az események mögött az USA-t: Szíriában már 2012 óta kritikus a helyzet – ott az iszlamistáknak egyszerűen azt tanítja az ellenzéket nyíltan fegyverző Nyugat, hogy az alavita hitű Basár el-Aszad kormányának pillérei a keresztények –, Egyiptomban a gazdasági élet elitjében helyet foglaló kopt keresztény értelmiség ellen hergelték fel a muzulmán terroristacsoportokat azzal, hogy a keresztény réteg „Amerika csápja”. A helyzet odáig jutott, hogy kopt templomokat vagy keresztény emberek tulajdonában álló üzleteket gyújtogatnak az iszlamisták, ha úgy látják jónak. A szíriai keresztényüldözés, mint korábban erre külön kitértünk, kultúrtörténeti jelentőségű is, három Damaszkuszhoz közeli településről kölcsönözték ugyanis a Mel Gibson-féle Passió filmhez a Jézus Krisztus által is használt arámi dialektust. Ezeket a keresztény csoportokat mára sajnos kipusztítottnak tekinthetjük, és ez sem a „sötét középkor” műve.
Mi, keresztények a Közel-Keleten az arab világ szerves részének érezzük magunkat, és a jelenlegi nehézségek, problémák és félelmek közepette még inkább szükség van a hitünk megerősítésére, hogy az evangélium hordozói lehessünk. A keresztények mindig is kulcsszerepet játszottak a Közel-Keleten a kultúra, a művészet, az oktatás és a szociális munka területén, és feltett szándékunk, hogy továbbra is a társadalom kovásza legyünk. (III. Gregoriosz Laham damaszkuszi görög-melkita pátriárka)




