Így befolyásolhatja a világpolitikát egy ötmilliós ország

Kőolajból és földgázból meríti erejét a kis Norvégia, amely így Európa és Amerika döntéseibe is beleszólhat.

Azóta elképesztő mennyiségű olajat és gázt hoztak felszínre a norvég felségvizek alól; az ország a világ hetedik legnagyobb olaj-, valamint Európa második legnagyobb gázexportőrévé vált – ez utóbbiban egyébként kezdik beérni az oroszokat. A norvég Statoil, az állami olajalap értékét jelenleg több mint 500 milliárd euróra, azaz a magyar éves GDP mintegy ötszörösére becsülik.

A skandináv ország – és azon belül az olaj- és gázlobbi – pedig nem volt szégyenlős kihasználni a pénzen szerezhető befolyását, ha a saját érdekeiről volt szó.

Norvégia – miközben nem tagja az Európai Uniónak – az Európai Gazdasági Térség tagjaként komoly pénzekkel gyakorlatilag bevásárolta magát az EU belső piacára, hogy kihasználhassa annak előnyeit. Azt, hogy ezek a szerződésben rögzített összegek, amelyeket Oslo a tagállamoknak juttat meghatározott célokra, hoznak-e gazdasági hasznot Norvégiának, nem tudhatjuk.

Egy viszont az elmúlt években egyértelművé vált: Európában Norvégiának Oroszország a legfőbb ellenlábasa, hiszen a gázüzletágban a norvég vállalatok és a Gazprom között komoly érdekellentétek feszülnek az európai piac felosztásában.

Lássuk, milyen eszközökkel próbálta Oslo érvényesíteni az érdekeit az energetikai piacon!

Ismert, az orosz–ukrán konfliktus kiéleződése után az Európai Unió tagországai támogatták a különböző szankciók elfogadását Moszkvával szemben, Norvégia pedig azonnal és lelkesen csatlakozott ezekhez, különösen így volt ez a július 29-én megszavazott, az energetikára vonatkozó korlátozásoknál.

Emellett Norvégia nem egyszerűen csak tagja a világ legerősebb katonai szövetségének, a NATO-nak, hanem alapító tagja, így a szavainak komoly súlya van a szervezetben. Ismert, a legutóbbi walesi csúcson a jelen lévő tagországok komoly fegyverkezési programot szavaztak meg, többek között az ukrajnai események hatására, a NATO új főtitkára pedig a szervezet tanácsának korábbi döntése értelmében a volt norvég miniszterelnök, Jens Stoltenberg lett. Oslo egyébként tevőlegesen is kiveszi a részét a katonai szerepvállalásból, jelentős számban jelen lesznek norvégok a kelet-európai országokba vezényelt NATO-csapatok soraiban is.

Norvégia egyébként nemcsak Európában, hanem a tengerentúlon is rendkívül komoly lobbitevékenységet folytat. Nemrég amiatt robbant ki botrány Amerikában, mert több ország mellett Norvégia is civil elemzőközpontok támogatásával próbál titokban politikai befolyást szerezni Washingtonban; a különböző agytrösztök pénzelésére Oslo mintegy 24 millió dollárt áldozott; a központi szerepet itt is az energetika játszotta. A norvég állami olajalap – amely önmagában is milliós lobbitevékenységet folytat az Egyesült Államokban – például különböző cégeken keresztül amerikai szenátoroknak fizetett azért, hogy elkaszálják Obamának a globális felmelegedés megfékezését célzó, károsanyag-kibocsátással kapcsolatos törvényjavaslatát, hiszen egy ilyen szabályozás negatívan befolyásolhatta volna a norvég olajexportot.

Az amerikai külpolitika norvég befolyásolásának azonban volt egy olyan csúcspontja is, amely – esetleges következményeit tekintve – túlmutat a különböző gazdasági érdekek legalábbis kétes eszközökkel és politikai helyezkedéssel történő megvalósításán is.

Norvégia és Oroszország ugyanis nem csak az európai piac miatt került szembe egymással; ismert, az Északi-tengeri Barents-tengeri gigantikus méretű olajmezők hovatartozása fölött évekig zajlott a csetepaté a két ország között, volt olyan időszak, amikor a két ország vadászgépei igen sűrűn néztek farkasszemet egymással a térségben. Bár nyílt konfliktus nem robbant ki, az esély bőven megvolt rá. A cikkünkben már említett 24 millió dolláros amerikai norvég lobbikeretből ugyanis jutott bőven a washingtoni székhelyű Stratégiai és Nemzetközi Tudományok Központjának is, amely egyenesen arra biztatta az amerikai kormányt, hogy katonai erővel támogassa a norvégokat a Barents-tengernél az oroszok ellen; könnyű belátni, hogy egy ilyen katonai erődemonstráció milyen beláthatatlan következményekkel járhatott volna.

Norvég olajcégek neve más biztonságpolitikai kontextusban is felmerült: 2007-ben a Statoil és a szintén norvég Norks Hydro is felkerült az amerikai terrorlistára, mivel felmerült a gyanú, hogy közrejátszanak terrorszervezetek finanszírozásában; erre a listára egyébként jellemzően katari és szaúd-arábiai vállalatok szoktak felkerülni. Ami még közös a két szunnita olajországban és Norvégiában, hogy mindannyian dollármilliókat – Norvégia dollártízmilliókat – utaltak Bill Clinton alapítványa, a Clinton Foundation számára. A többek között Hillary Clinton 2016-os elnökjelöltségét előkészítő alapítvány finanszírozási portfóliója egyébként önmagában is figyelemre méltó, a fentieken kívül például szerepel rajta Soros György szervezete is.

A konkurens technológia

A konkurens olaj- és gázvállalatok mellett az atomenergia térnyerése is komoly kihívást jelent a szénhidrogént exportáló norvég vállalatoknak; van olyan szakújságíró, aki szerint megújuló energiaforrásokkal kampányoló csoportok tevékenységükkel valójában a norvég olajlobbi szekerét tolják; a tömeges méretekben nem alkalmazható vagy megfizethetetlenül drága zöldenergia propagálása mellett ugyanis a fosszilis energiahordozók valódi alternatíváját jelentő atomenergia ellen is kampányolnak, így többek között a paksi bővítés ellen is.

Mint cikkünk elején említettük, Norvégia az Európa Gazdasági Térség (EEA) tagjaként gyakorlatilag bevásárolta magát a közös uniós piacra, az elmúlt tíz évben mintegy 3 milliárd eurót (mintegy 900 milliárd forintot) – költött meghatározott célokra az EU tagállamaiban. Ezeket nevezzük norvég pénzeknek, amelyet különböző alapok osztanak az uniós tagállamokban. A célok tekintetében, amelyekre ezeket a pénzeket a norvég alapok biztosítják, 2008-at követően éles váltás figyelhető meg. A gazdasági világválság következtében Európában – és legfőképpen annak keleti felén – fokozódtak a már meglévő társadalmi feszültségek, sőt néhol már-már kataklizmával fenyegető mértékig éleződtek.

A norvég alapok ekkor kezdték előnyben részesíteni a civil „társadalom” és az „érzékeny helyzetű társadalmi csoportok” megerősítését. Annak, hogy Norvégia célja ezzel a társadalmi problémák valódi kezelése vagy a problémák kihasználásával a saját gazdasági érdekének előmozdítása volt-e, a következő cikkünkben járunk utána.