Előhúzták a kurd kártyát

Nem csak az iszlamisták vannak Törökország célkeresztjében, az önálló államra áhítozó kurdok is kapnak a török csapásokból.

Rendkívül sokféle megítélés övezi a kurdok szerepét a Közel-Keleten, azon belül is az Irakban, illetve 2011 óta Szíriában zajló konfliktusokban. Az egykori gyarmatosítók által rajzolt térképeken nem jutott hely egy kurd állam számára, s ilyet – egy de facto autonóm észak-iraki régiót leszámítva – azóta sem sikerült kivívnia a negyvenmilliósra becsült lélekszámú, politikailag persze igencsak megosztott közösségnek.

Törekvéseiket eddig az itt lévő országok sikerrel megakadályozták. Ugyanakkor most, hogy a külső beavatkozások és az általuk tüzelt szélsőséges iszlamista mozgalmak hatása alatt az iraki és szíriai állam megroppant, új helyzet állt elő. Míg Szaddám Huszein Irakja ellen úgy 1991-ben, mint az 2003-as invázió idején csak felhasználták őket az amerikaiak saját céljaikra, ezúttal – korábban példátlan módon – már tér, mondhatni, hatalmi űr is kínálkozik arra, hogy a kurdok megvalósítsák régóta dédelgetett ambícióikat.

Kérdés, hogy a megnyíló lehetőségekkel tudnak-e élni, illetve meddig bátorítják vagy hagyják érvényesülni őket, mielőtt megálljt parancsolnának nekik. Törökország számára minden önálló kurd entitást tartalmazó forgatókönyv elfogadhatatlan. A maximumot az a békefolyamat jelenti, amelybe 2012-ben, a nyílt összecsapás harminc évét és negyvenezer halottját követően vágott bele az iszlamista gyökerű, akkor még roppant magabiztos török hatalom, élén Recip Tayyip Erdogan elnökkel.

Az elgondolás lényege az, hogy a törökországi kurdokat lehetőleg el kell választani a határokon túliaktól, s különböző engedmények mellett integrálni kell őket a török közéletbe, hagyni, hogy az ország gazdasági konjunktúrája pacifikálja őket.

Ezt a folyamatot azonban – amely a kurdok elleni razziákkal és katonai csapásokkal most dugába dőlni látszik – már akkor kockára tette Ankara, amikor részt vállalt a damaszkuszi rezsim ellenzékének, köztük radikális szunnita csoportoknak a rejtett támogatásában. Ezek, illetve a belőlük létrejött IÁ ugyanis rögvest célba vette a török határ mentén élő kurdokat is, akik számára láthatóan nem volt kérdés, hogy kik állnak a háttérben.

A hadszínteret uraló zűrzavarban márpedig nem sok választja el a törökök (illetve amerikaiak, szaúdiak és katariak) támogatta Aszad-ellenes erők és a kurdok összecsapásait azoktól az összetűzésektől, amelyekben az iszlamistákat kiszorító kurdok válnak török célponttá. Ankara most nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy úgy támogassa a szíriai „rendszerváltás” erőit, hogy közben csapást mér egyik részükre, a nemzetközi közösség által páriaként kezelt IÁ-ra, ugyanakkor elejét veszi annak, hogy a kurdok a maguk céljaira kihasználhassák annak meggyengülését.

Mondani sem kell, hogy roppant kockázatos politikáról van szó, mely rossz esetben úgy befelé, mint kifelé a konfliktus kiterjedését hozhatja. Arra, hogy miért vállalják ezt Erdoganék, akik hosszú ideig mindent megtettek a háború sodródás ellen, többen egyértelműen az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) meggyengülését adják magyarázatul. Az sem lehet véletlen, hogy az Iszlám Állam és a kurdok elleni fellépés kezdete után két nappal a legnagyobb ellenzéki erő, a szekuláris, atatürkista Köztársasági Néppárt (CHP) bejelentette: „Törökország érdekében” készek koalícióra lépni az egyedül immár kormányozni képtelen AKP-vel.

Az IÁ és a kurdok elleni török fellépés magyar szemszögből sem érdektelen. Alapvetően átrendezi ugyanis a biztonsági helyzetet abban a térségben, ahová éppen a napokban telepítik a Magyar Honvédség Iraki Kiképzésbiztosító Kontingensét (MHIKBK), amely az iraki kurd pesmerga erők nyugati (elsősorban német, olasz és holland) kiképzési helyszíneit hivatott őrizni. Azzal, hogy Jens Stoltenberg NATO-főtitkár önmérsékletre intette a törököket a kurdokkal kapcsolatban, akaratlanul is elismerte a konfliktusveszélyt.