A hadszínteret uraló zűrzavarban márpedig nem sok választja el a törökök (illetve amerikaiak, szaúdiak és katariak) támogatta Aszad-ellenes erők és a kurdok összecsapásait azoktól az összetűzésektől, amelyekben az iszlamistákat kiszorító kurdok válnak török célponttá. Ankara most nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy úgy támogassa a szíriai „rendszerváltás” erőit, hogy közben csapást mér egyik részükre, a nemzetközi közösség által páriaként kezelt IÁ-ra, ugyanakkor elejét veszi annak, hogy a kurdok a maguk céljaira kihasználhassák annak meggyengülését.
Mondani sem kell, hogy roppant kockázatos politikáról van szó, mely rossz esetben úgy befelé, mint kifelé a konfliktus kiterjedését hozhatja. Arra, hogy miért vállalják ezt Erdoganék, akik hosszú ideig mindent megtettek a háború sodródás ellen, többen egyértelműen az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) meggyengülését adják magyarázatul. Az sem lehet véletlen, hogy az Iszlám Állam és a kurdok elleni fellépés kezdete után két nappal a legnagyobb ellenzéki erő, a szekuláris, atatürkista Köztársasági Néppárt (CHP) bejelentette: „Törökország érdekében” készek koalícióra lépni az egyedül immár kormányozni képtelen AKP-vel.
Az IÁ és a kurdok elleni török fellépés magyar szemszögből sem érdektelen. Alapvetően átrendezi ugyanis a biztonsági helyzetet abban a térségben, ahová éppen a napokban telepítik a Magyar Honvédség Iraki Kiképzésbiztosító Kontingensét (MHIKBK), amely az iraki kurd pesmerga erők nyugati (elsősorban német, olasz és holland) kiképzési helyszíneit hivatott őrizni. Azzal, hogy Jens Stoltenberg NATO-főtitkár önmérsékletre intette a törököket a kurdokkal kapcsolatban, akaratlanul is elismerte a konfliktusveszélyt.
