Tagadhatatlanul meglepte a nyugati katonai szövetség tagjait a Kaszpi-tengerről, a szíriai célpontoktól mintegy 1500 kilométerre indított csapás. A Szovjetunió az Egyesült Államokat követően a nyolcvanas években kifejlesztett ugyan ilyen, stratégiai hatótávolságú robotrepülőgépeket, de az összeomlás előtt ezek nem terjedtek el haderejében, Oroszországban pedig sokáig nem volt pénz a további fejlesztésekre.
A csapásmérő robotrepülőgépek tulajdonképpen kisméretű, sugárhajtású repülőgépek autonóm navigációs és rávezető rendszerekkel, melyek hagyományos vagy nukleáris fejrészt juttathatnak célba. A rakétákkal szemben sebességük csekély (szubszonikus, mintegy 800 kilométer per óra), de van egy jelentős előnyük: célpontjukat manőverezve (útvonalukba számos fordulópontot iktatva) és földközeli magasságon (mindössze 30-100 méteren) közelítik meg, ahol annak az esélye, hogy a légvédelem időben észleli őket, minimális.
Itt érdemes egy félreértést is rögtön tisztázni: ezek a fegyverek csak a szárazföldi, illetve tengeri indításukkor használnak egy rövid égésidejű, szilárd hajtóanyagú rakétahajtóművet, mely felgyorsítja őket utazósebességre, de útjuk nagy részét kisméretű, kerozinnal táplált sugárhajtóművükkel teszik meg. A terminológiai zavart fokozza, hogy nyugaton ezeket az eszközöket cirkáló rakétának (cruise missile), az orosz irodalom pedig szárnyas rakétának (krilataja raketa) nevezi.
A szerdára virradóra végrehajtott csapásban az orosz Kaszpi flotta négy hajója, a kétezer tonnás Projekt 11661K osztályú Dagesztán rakétás fregatt, illetve három, ezertonnás Pojekt 21631 osztályú korvett, a Grad Szijázsszk, az Uglics, illetve a Velikij Usztjug vett részt. A hadihajók összesen 26 darab 3M14 Kalibr-NK robotrepülőgépet indítottak a szíriai célpontokra.
A Novator tervezőiroda által a hidegháborús Granat robotrepülőgép bázisán kifejlesztett fegyvereknek csak az exportváltozatáról vannak pontos információk, ezeket pedig az oroszok a nemzetközi egyezményekben szereplő jelentős hatótávolság-korlátozásokkal (mindössze néhány száz kilométer) adták el, például Indiának. Amit az oroszok maguknak fejlesztettek, arról csak feltételezések állnak rendelkezésre: abból kiindulva, hogy a Granat 3000 kilométerre is elrepült, úgy vélik, hogy a Kalibr-NK is tudhat legalább 2600-at.
Szerdáig ez a képesség nyugati szakértők szerint legfeljebb papíron állt a rendelkezésükre, viszont az 1500 kilométeres demonstráció éles, hadműveleti körülmények között több mint meggyőzőnek tűnik, főleg ha a háromméteres találati pontosság is igaznak bizonyul.
Nem ismert pontosan az sem, hogy a hajófedélzeti Kalibr milyen összefüggésben áll a szárazföldi járműről indítható Iszkander-K robotrepülőgéppel, melyről a Pentagon azt állítja, hogy sérti a közepes hatótávolságú nukleáris célba juttató eszközök felszámolásáról 1987-ben kötött szovjet–amerikai INF-szerződést. A hidegháborút idéző európai katonapolitikai helyzetben ezek a fegyverek biztosíthatják Oroszország számára, hogy lefogja a NATO kritikus európai infrastruktúráját mind hagyományos, mind nukleáris elrettentő erőt képviselve.
Mindez vonatkozik a romániai Deveseluban idén novemberben, illetve a lengyelországi Redzikowóban 2018-ban átadandó amerikai rakétavédelmi bázisokra is. A helyzet különlegessége, hogy ha a Pentagon válaszlépéseket akar tenni a szárazföldön is, akkor erre a célra pont ezek az AEGIS Ashore rendszerek lehetnek a legalkalmasabbak. A hajófedélzetről lényegében egy az egyben átemelt fegyverrendszerek Mk41-es indítóikból ugyanis nemcsak rakétavédelmi és légvédelmi SM-3-as és SM-6-os rakéták, hanem Tomahawk csapásmérő robotrepülőgépek indíthatóak.
