Női sorsok egy uniformizált világban

Könnyen kiszolgáltatottá válhat Észak-Koreában a családok kenyerét megkereső nő.

Michaela Noroc, román fotográfus éveken át járta a világot, hogy különböző kultúrákban élő nők hétköznapi viseletét örökítse meg, s Phenjanban szerzett tapasztalatait lapunkkal is megosztotta. – Bár az észak-koreai nők nincsenek tisztában a globális trendekkel, ez nem jelenti azt, hogy nem törődnek a külsejükkel. Noha kozmetikumokat nem használhatnak, imádják például a magas sarkú cipőt – olvasható a fotós által lapunknak eljuttatott feljegyzések között. Ugyanakkor a diktatórikus vezetés sok minden más mellett az öltözködés terén sem nyújt teljes szabadságot, s jó ideig a nők számára még a nadrág viselése sem volt megengedett. Kim Dzsong Un pár évvel ezelőtt szüntette meg az erre vonatkozó törvényi szabályozást, ám a különböző szakmákban, intézményekben előírt egyenruha máig beszűkíti az öltözködés lehetőségeit. Mindazonáltal bármit hord is akár férfi, akár nő, Michaela Noroc szerint egy fontos kellékről sosem lehet megfeledkezni: „Legyen szó uniformisról vagy hétköznapi viseletről, a Kim-dinasztia valamely vezetőjének kitűzőjét mindenki a szíve felett hordja.”

Bár törvény rendelkezik róla, a nemek egyenrangúsága nem érvényesül egyértelműen. A lakosság többsége úgy véli, Kim Ir Szen 1946-os kijelentése, „a szocialista forradalom és haladás járművének egyik keretét a nők jelentik”, szentesítette a női egyenjogúságot. A „Nagy Vezető” szavait azonban aligha motiválta más a gazdasági célok elérésén kívül, amely megkívánta a nők munkaerőpiacra való belépését. A rezsim nőkkel kapcsolatos gondolkodásmódja azóta is nagyjából a következő: egy nőnek a nap első harmadát munkával, a másodikat tanulással, míg a maradék részét pihenéssel kell töltenie. Első hallásra mindez akár teljesen humánus elvárásnak is tűnhet. A tanulás azonban leginkább a dzsucse – az észak-koreai rezsim ideológiája és a rajta alapuló államrendszer – tanulmányozását jelenti, míg munkán leginkább alacsony bérezésű fizikai munkát kell értenünk.

A KINU (Korea Institute for National Unification – Korea Intézet a Nemzeti Egyesítésért) szerint az észak-koreai nők többsége a könnyűiparban dolgozik. A Kim Dzsong Szuk Textilgyár például az ország legnagyobbjaként nyolcezer-ötszáz dolgozóval működik, kilencven százalékuk nő, de szinte kizárólag nők dolgoznak a bankokban, a piacokon, az ültetvényeken, de még a halászhajókon is. A férj mellett pedig ők teremtik meg a háztartás bevételének nagyjából hetven százalékát.

A családapák ugyanis katonai szolgálatot teljesítenek, vagy még a gyáraknál is gyérebb fizetést nyújtó állami hivatalokban állnak alkalmazásban. – A férfiakkal szembeni elvárás, hogy kora reggel elmenjenek dolgozni, még ha a bérüket az államtól nem mindig kapják is meg. A férfi egyetlen kötelessége, hogy szemmel tartsa a családtagokat, nehogy azok a rezsim elvárásaival szembeütköző lépést tegyenek – számolt be a társadalom mély patriarchális vonásairól az NK Newsnak nyilatkozó egyik menekült.

A családfenntartásban kialakult egyenlőtlen viszonyok ugyanakkor egyes nőket kiszolgáltatottá tehetnek, így nem véletlen, hogy a prostitúció mára virágzó iparággá nőtte ki magát. Általánosnak számít a vonatállomásokon, piacokon várakozó nők jelensége, akik leginkább jól öltözött, üzleti úton járó férfiakat vagy katonákat szólítanak le. A hatóságok tagjai ráadásul nem számítanak kivételnek a kuncsaftok körében, s nekik akár nagyobb összegű kenőpénzeket is kifizetnek a hallgatásért cserébe. Az NK Daily forrása szerint az Észak-Koreában is illegálisnak számító tevékenység manapság az állam tudtával, a korrupció egyik melegágyaként működik.