Meglepte a világot az orosz haderő fő részének kivonásáról tett bejelentésével Vlagyimir Putyin. Az orosz elnök azzal indokolta a döntését, hogy a több mint öt hónappal ezelőtt megkezdett orosz katonai beavatkozás egészében elérte célját Szíriában. Mint hozzátette, „katonáink hatékony munkája megteremtette a békefolyamat megteremtésének feltételeit”.
Az elemzők most e szavakat próbálják értelmezni, s többen eleve átsiklanak azon a tényen, hogy csupán a fő erők kivonásáról van szó. A latakiai légibázison és a tartuszi kikötőben ugyanis bőven maradnak orosz erők, ahogy arról sincs szó, hogy a dzsihadistákkal szembeni légicsapások ne folytatódnának. Inkább taktikai visszavonulásról van szó, amely jó érzékkel elveszi az élét az orosz agresszivitásról szóló fejtegetéseknek. Emellett megelőzi azt is, hogy Moszkva az akarata ellenére beleragadjon a szíriai konfliktusba, s ezzel a vállalhatónál nagyobb terheket vegyen saját vállára. A döntésben benne van a bizonytalanság fenntartása, amely az orosz aszimmetrikus reagálás része, s sokak értékelésével ellentétben egyáltalán nem a Kreml kiszámíthatatlanságát és Putyin forrófejűségét, jóval inkább precíz tervezését, hidegen számító gondolkodását, erőn felüli teljesítését támasztja alá. Egyáltalán nem a realitások figyelmen kívül hagyását mutatja például, hogy Moszkva nem feszítette túl a húrt Aleppónál, így elkerülte az eddiginél is nagyobb ütközést Törökországgal.
Az orosz elnök e lépésével is demonstrálta, hogy a szíriai rendezés tempóját ő diktálja. A bejelentés egyértelmű felhívás arra, hogy a frontokon beállt erőviszonyok alapján fel kell gyorsítani a politikai rendezést. Szó sincs tehát Aszad elárulásáról, mint azt sokan gondolják. A szíriai elnök az átmenet része, az ő távozását a rendezés előfeltételének tekintők tehát egyértelműen vesztettek. A Kreml ugyanakkor szövetségesének is értésére adta, hogy most az egészséges kompromisszumokat is feltételező béketárgyalásokon a hangsúly. S ehhez nemcsak Aszadnak, de Ankarától Rijádon át Washingtonig mindenkinek tartania kell magát.
Felmerül a kérdés, hogy valóban teljesültek-e az eredetileg kitűzött orosz célok. Ha azt vesszük alapul, hogy Putyin mindenekelőtt el akarta érni, országa megkerülhetetlenül visszatérjen a nemzetközi porondra, akkor a válasz egyértelműen igen. Az ukrán válság kirobbanása után a Nyugat minden erővel igyekezett elszigetelni Oroszországot, amely Szírián keresztül látványosan kitört ebből a karanténból. Közben megerősítette szövetségese és saját pozícióit Szíriában, ahol a jövőről immár nemcsak az alavitáknak, de a szunnitáknak és a kurdoknak is tárgyalniuk kell Moszkvával. Ez a jövő egyre inkább valamiféle föderális berendezkedés felé halad, amely e három csoport érdekeit egyaránt tolerálhatja. A Kreml ebben a leosztásban a tengerparti területek fővédnöke lehet, amivel egyben puffert teremt az Iszlám Állam és Oroszország között is. Ráadásul nemcsak a Földközi-tengerre nyíló kijáratát őrizte meg, de ellenőrzi az ide kifutó, az iraki olaj európai exportjában kulcsfontosságú vezetékeket is. S bizony a gáz európai útjának egyik lehetséges útvonala is erre kell hogy vezessen. A Moszkva által elképzelt jövő persze távolról sem mindenben tetszik Iránnak, a szunnitáknak, a kurdok felkarolásával sérti a török érdekeket, az azonban egyértelmű, hogy jelenleg Washington és Moszkva osztja a lapokat. Ki gondolta volna ezt egy évvel ezelőtt?
