A török haderőben zajló folyamatokra hagyományosan nagy hatása van az Egyesült Államoknak, mely a hidegháború idején a legnagyobb segítséget nyújtotta modernizációjához, hogy hatékony szövetséges lehessen a NATO-ban. Ezt a hagyományossá vált struktúrát kérdőjelezte meg az iszlamista gyökerű Recep Tayyip Erdogan hatalomra kerülése, mely az első hatékony lépéseket tette a köztársaság történetében a hadsereg politikai szerepének visszaszorítására. Az ez ellen lázadó katonákat, katonai vezetőket eltávolították, és több párhuzamos per is zajlik hosszú évek óta tisztek, tábornokok ellen, akiket az Erdogan-rezsim hazaárulással, hatalomátvételi kísérlet szervezésével vádol. A vádak szerint olyan módszert is fontolgattak, melyben egy szomszédos országgal való katonai konfliktus kiprovokálásával teremtettek volna okot Erdogan eltávolítására.
Amikor tavaly novemberben a török légierő a szír határvidék felett lelőtte a szíriai intervencióban részt vevő orosz harci gépet, a nemzetközi katonai-biztonságpolitikai közösségben ismét felmerült, hogy a lépésben egységes volt-e az ország politikai és katonai vezetése. Nem szedte-e rá a harcérintkezési szabályok megalkotásakor a haderő Erdoganékat, idő kérdésévé téve csupán, hogy mikor kerül sor a konfrontációra? Különösen azért indokolt a kétely felmerülése, mert nagy volt a stratégiai tét: Ankara példátlan stratégiai együttműködésbe kezdett Moszkvával, például az orosz gáz európai elosztójává lépett volna elő, de atomerőművek építésének előkészítése is folyamatban volt. A tavaly novemberi incidenssel márpedig ezeknek azonnal megálljt parancsoltak.
Az, hogy bő fél év elteltével Ankara váratlanul eleget tett a Kreml követelésének, és bocsánatot kért a Szuhoj lelövéséért, majd rövid időn belül együttműködési ajánlatot tett a terrorizmus elleni harcra nézve, azt jelezte, hogy alapvető elmozdulás következett be Erdogan politikájában. Mintha a közelmúlt történései, köztük az orosz kapcsolatot tönkretevő incidens, új megvilágításba került volna.
