Egy kanapéval járták végig a balkáni útvonalat

Nem veszélytelen vállalkozásba fogott két fiatal lány, egy észt és egy olasz.

Délután öt óra, lezárt Szabadság híd. Mire megérkezünk, már javában folyik az előkészület az esti találkozóra. Frissen sült pogácsa, üdítők, tepertős kenyerek sorakoznak három leterített pokrócon. Négy törékeny lány és pár fiú díszítik a híd pilléreit. Lobognak a színes virágok, és a segítségünkkel hamarosan felkerülnek az eddigi állomásokon készült fotók is.

A nagy sürgés-forgás közepette megérkeznek az első érdeklődők is. Két fiatal srác huppan le a pokrócra és kezd el falatozni. Nem sokáig maradnak azonban. Ahogy a lányok átnyújtják nekik a gyülekező miértjéről szóló szórólapot, már elmegy a kedvük a dologtól. – Maradunk még egy kicsit, de aztán mennénk. Jó kedvünk van, nem akarunk itt migráns témában letargiázni.

A szervezők erre egy kedves mosollyal reagálnak és hagyják a fiatalokat heverészni, de reménykednek abban, hogy lesz, aki a beszámolóra is kíváncsi.

Miközben a nagy szélre való tekintettel leteszünk a lufifújásról, megérkezik az Artemisszió Alapítvány egyik önkéntese, Mohamed. Míg Heli, Carla és magyarországi vendéglátóik, az Artemisszió és Szubjektív alapítványok tagjai készülődnek, mi Mohameddel beszélgetünk.

A 28 éves egyiptomi férfi 2015 januárjában érkezett Magyarországra. Gazdasági végzettséggel könyvelőként dolgozott hazájában. Mint mondja, politikai aktivitása miatt kényszerült elhagyni Egyiptomot. Azt állítja, hogy üldözték, több társát börtönbe zárták, megkínozták. Sok barátja meghalt már a katonai vezetéssel folytatott összetűzésekben.

Elsősorban azért jött el, mert családtagjait féltette. A rendőrség már többször előállította, nem akarta, hogy szülei és testvérei, akik semmiféle politikai tevékenységet nem folytatnak, miatta bajba kerüljenek. Mohamednek ismerősök segítettek – nem kevés pénzért, kétezer dollárért – török turistavízumot szerezni. Csatlakoznia kellett egy többnemzetiségű turistacsoporthoz, hogy ne keltsen feltűnést. Így indult el otthonról, de fogalma sem volt, hogy hol fog kikötni. – Ha félsz, nem érdekel hova mész, csak rohansz, menekülsz – mondja.

Mohamed Törökországból Görögországba indult egy olyan kis csónakon, amikből sokat lehet látni a hírekben. Az ő túlzsúfolt kis ladikjuk is felborult a tengeren, de sikerült mindenkinek élve partot érnie. Mohamed maga mentett ki egy hét hónapos kisfiút.

Görögországból sokakat visszafordítanak, ezért tovább ment Macedónia felé, de ott sem érezte biztonságban magát. Végül Magyarországon kötött ki. Mohamednek minden papírja megvolt, és mint mondja, akiknek jogos indokai vannak arra, hogy elhagyják hazájukat, mint neki, azt nálunk befogadják. – Mindenem megvolt Egyiptomban. Szép házam, jó munkám és értelmiségi családom.

Egyik testvérem pszichiáter, a másik építészmérnök, édesapám pedig egyetemi tanár. Tehát semmi más okom sem volt arra, hogy elhagyjam a hazámat, mint az, hogy üldöztek, veszélyben voltam.

Mohamed jelentkezett a CEU mesterképzésére, de addig is, amíg felveszik, több helyen is dolgozik. Segít a hozzá hasonló sorsú társain, és magyarul tanul. Itt szeretne maradni, és azt gondolja, hogy a megfelelő integrációhoz beszélned kell a helyiek nyelvét. Nagy álma, hogy egyszer Magyarországon is találjon könyvelői munkát.

A beszélgetésünk itt félbeszakad, Heli és Carla már a kis piros felfújható kanapén ülnek, és várják, hogy elmesélhessék élményeiket. Mindkét lány a húszas évei elején jár, Heli pszichológiát tanul Észtországban. Carla is egyetemista, Pisában. Áprilisban találkoztak Isztambulban, ahol épp egy koncert helyszínét keresték. Ekkor láttak meg egy utcára kidobott kanapét.

Viccelődtek, hogy milyen is lenne egy kanapéval körbeutazni a világot, senki sem csinált ilyet korábban. Így a koncertből nem lett semmi, inkább tervezgették, mi jó sülhetne ki egy agyament ötletből. Carla korábban ankarai menekült gyerekekkel foglalkozó szervezetnél önkénteskedett. Olyan kicsikkel foglalkozott, akik családjukkal együtt már megkapták a menekültstátuszt, azonban lehetőségeik korlátozottak. Kevés a munkalehetőség, a gyerekek pedig nem járnak iskolába, sokan közülük illegálisan dolgoznak. Maria Carla és a szervezet ezen próbált segíteni, tanítani őket, főként török nyelvre. De a szervezeteknek limitált lehetőségeik és forrásaik vannak.

Így született meg az ötlet: nekik kellene adományokat gyűjteniük.

Létrehozták a Sofasolution.org honlapot, ahol bárki adakozhat, akár jelképes összeget is. A lányok ezt egy balkáni úttal akarták reklámozni. Fogtak egy felfújható kanapét, és Törökországból elindultak a menekültek által is bejárt útvonalakon (Törökország, Görögország, Macedónia, Szerbia, Bulgária, Románia, Szerbia, Bosznia, Horvátország, Olaszország, Szlovénia, Ausztria, Szlovákia, Magyarország). Mindenhol stoppoltak, így jutottak A-ból B-be. Egyes országokban helyi segélyszervezetek várták őket, hogy közreműködjenek a rendezvényeik lebonyolításában. Ez pedig nem állt másból, mint hogy a kanapéval egy forgalmas helyen leültek és helyiekkel, valamint ott lévő bevándorlókkal a menekülthullámról beszélgettek.

Heli azért is ment bele a túrába, mert szeretett volna maga véleményt formálni a vitatott kérdésről, hogy ne különböző cikkek és mások látásmódja szerint szemlélje ezt a nem túl egyszerű helyzetet.

Tapasztalataik szerint a többség szinte minden országban úgy vélekedik, hogy segíteni kell a menekülteken, de azt gondolják, jobb nekik, amíg zárt táborokban vannak. Sokan félnek tőlük, és a megoldást abban látják, ha otthonaikban, vagyis a térségben megoldódna a helyzet. Mások, akik szívesen segítenének, csak a gondolatig jutnak el, de nem tudják, hogyan. – Azt tapasztaltuk, hogy kevés konkrét információjuk van a helyzetről – mondják. Nagy kontrasztot nem láttak az országok között, a hozzáállás mindenhol hasonló.

Miközben beszélgetünk, lassan gyűlik a nép a piknik körül. Egy idős hölgy, mikor meglátja, miről is szól a vita, rögtön a lányoknak szegezi a kérdést: „Végigkövettétek a menekülteket Svédországig, ahol tömegével erőszakolják a helyi nőket?” Heli és Maria Carla elmagyarázza neki, hogy milyen úton is haladtak, nem mentek el Svédországig, de pont az ilyen jellegű általánosítás ellen küzdenek. Ők is azt gondolják, hogy bármiféle atrocitás elfogadhatatlan, de szeretnék, ha emiatt nem mindenki szenvedne. Elmesélik, hogy a Belgrádban, parkban élő menekültek például meghívták őket szerény vacsorájukra, és jót beszélgettek. Az egyik fiatal férfi négy nyelven beszélt, kiváló munkája volt otthon, és mindent megtesz azért, hogy beilleszkedhessen, bár megtakarítása nagy része elment arra, hogy elmeneküljön otthonról.

A találkozó lassan véget ér. A világot senki nem váltotta meg, a vita nyitott. A félelmek ugyanúgy dolgoznak, mint a segíteni akarás. Abban azonban mindenki egyetért, hogy a két lány egy nemes célt képvisel. Minden gyereknek joga van egy normális életkezdethez és oktatáshoz.