idezojelek

„El fogsz pusztulni, korcsult nemzedék” (3.)

Én az emberi história legszerencsésebb generációjához tartozom.

Bayer Zsolt avatarja
Bayer Zsolt
„El fogsz pusztulni, korcsult nemzedék” (3.)
2026. 11. 02. 11:51
Fotó: MERYL CURTAT
0

Valami ilyesmi.

A mi generációnk a legutolsó, amelyik még „százezer éve” nézi, amit meglát hirtelen. A mi generációnk a legutolsó, amelyik még tudja, a világ, a teremtés egésze nem azért van, hogy nekünk jó legyen. Éppen ezért az én generációm a legutolsó generáció, amelyik még tudja, mi a jó. A jó – ami nem beteg, nem torz, nem perverz és nem ocsmány. Csak úgy, egyszerűen: jó.

Jó együtt ülni a kurucokkal, s hallgatni a meséket a zöld füvön. Jó esküt tenni Dobóval, persze csak azután, hogy beleszerettünk Vicuskába. Jó tudni, hogy széles e föld felett nincs szebb dolog az végeknél. Jó hinni, hogy már Pannónia is ontja a szép dalokat, s hogy „íme virágzik a mandulafácska merészen a télben”.

Jó odakucorodni Kuckó király mellé a kuckóba, s hinni, ha eljönne újra az idő, mi is képesek lennénk arra, amire ő. Jó pertuban lenni Munk Péterrel, Hollandus Mihállyal, Hans Castorppal – de még Hamlettel is...

 „Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
Utált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hivatalnak packázásait,
S mind a rúgást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet
Ha nyugalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel?”

Jó újra és újra végig járni Mihállyal a velencei sikátorokat. Jó tudni, hogy „Szent Kelet vesztett boldogsága, / Ez a gyalázatos jelen”.

Jó a bizonyosság, hogy ha Nagy László feltámadna, akkor az én generációm arca lenne az utolsó emberi arc, amit látna. Köszönjük, Nagy László mindazt, amit tettél értünk. Az a bizonyosság is jó, hogy vannak még családok, ahol az Erdélyi Szépmíves céh halina kötéses borítójával sorakoznak a stelázsin a Nyirő-kötetek, de legalább az Uz Bence – s jó tudni, hogy ez elszakíthatatlan, széttéphetetlen közösség. Mint állni a Hargitán vagy a Vasszékely lábánál Udvarhelyen.

Jó tudni, hogy igenis van haza a magasban. Jó tudni, kik azok, akik nem jó, hogy vannak. Jó, nagyon jó kiröhögni a pillanatot és a pillanatba ragadt senkiket. Jó kiröhögni a „szósöl médiát” s az ott tobzódó összes ócska prolit, a vérszomjas, ócska, feleslegesen létező jakobinus csőcseléket. Jó tudni, hogy

„Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.”

És jó és illendő és szükséges megköszönni Illyés Gyulának a Koszorút:

„Fölmagasodni
nem bírhatsz. De lobogsz még,
szélkaszabolta magyar nyelv, lángjaidat
kígyóként a talaj szintjén iramítva – sziszegvén
néha a kíntól,
többször a béna dühtől, megalázott.
Elhagytak szellemeid.
 

Újra a fű közt, a
gazban, az aljban.
Mint évszázadokon át a behúzott
vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem
fáj fejem aggjai közt. A
nádkúpban remegő lányok közt, mialatt
átrobogott a tatár. A
szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak
néma ajak-mozgás mímelte a szót,
mert hangot sem tűr a török, mert
arcba csap ostor –
most mutatod meg,
most igazán – nekem is, mire vagy jó,
most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek
kőharapó erejét.

Összemosolygás nyelve; a titkon
össze-világló könnyek nyelve; a hűség
nyelve; a föl nem adott hit
tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság
(percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság)
nyelve; tanárgúnyolta diák, szerzsánlegyalázta baka,
összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska
nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert
gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert
nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú
főnök előtt habogó veterán
nyelve; a rendőrőrsön azonnal
fölpofozott gyanúsított
mélyebbről fakadó tanúság-
tétele, mint Lutheré;
kassai zúgárus, bukaresti cselédlány,
bejruti prostituált szüle-hívó
nyelve; köpések-
mosta, dühpírja-törölte
orcájú fiaid közül egy, íme:
szólni tudó más nyelveken is,
hű európaiként
mondandói miatt figyelemre,
bólintásra becsült más népek előtt is:
nem léphet föl oly ünnepi polcra,
nem kaphat koszorút
oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád
vinne, ne lábad elé
tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló
ajkad, fölnevelő
édesanyám.”

És iszonyatos a gondolat, hogy ennél, ami most van, még a „percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság” is jobb volt. Legyen átkozott mindenki, aki miatt létezhet ez a gondolat, legyenek átkozottak, akik riasztó paródiát csináltak a szabadságból. El fognak pusztulni e most tisztuló világ színéről. Ámen…

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.