Huszonöt éve múlt ki a Szovjetunió

Akinek nem hiányzik a Szovjetunió, annak nincs szíve, aki pedig helyre állítaná, annak nincs esze?

A kilencvenes évek elején az oroszok többsége inkább a szabadságot éltette és nem a Szovjetuniót siratta. Andrej barátom is élt az új idők adta lehetőségekkel, s immár nem csupán a szocialista tábor határain belül utazgatott. Soha nem felejtem azonban el, hogy 1994 telén a konyhában ülve komoran meredt hol a pohárra, hol pedig az ablakon át a Kremlen lengedező orosz zászlóra, s kitört belőle, hogy neki már nincs hazája.

– Én a Szovjetunióban születtem, az pedig már nem létezik! – magyarázta, keserűen hozzátéve, hogy nemcsak a múltja, de a boltokból az Antonovka alma is eltűnt, s helyette csak az ízetlen és drága spanyolt lehet kapni. Akkor már három éve megszűnt a Szovjetunió. Miután 1991. december 25-én este televíziós beszédében Mihail Gorbacsov bejelentette a megszűnését, a szovjet helyére felvonták az orosz zászlót. Borisz Jelcin ugyanis még azt sem tudta kivárni, hogy másnap a Köztársaságok Tanácsa hivatalosan is deklarálja az új jogi helyzetet.

Andrej fájdalma arról jutott az eszembe, hogy az évfordulós nyilatkozatok sorában a Szovjetunió első és utolsó elnöke, Mihail Gorbacsov személyes drámájának nevezte a negyedszázaddal ezelőtt történteket, de még a Szovjetunió egyik fő sírásója, Gennagyij Burbulisz – Jelcin egykori legközelebbi munkatársa – is arról beszélt, hogy a haza elvesztése minden normális ember számára személyes tragédia, ettől azonban még az a rendszer olyan volt, amilyen. Valóban, s azt nem is siratja senki. Mint ahogy a boltok előtt álló sorokat, az áruhiányt sem. Nagyon sokan – egy idei felmérés szerint a posztszovjet társadalmak 55-60 százaléka – siratják azonban Chisinautól Moszkván át Jerevánig a fiatalság mellett a szerény, de biztos jövedelmet, az ingyenes oktatást és egészségügyi ellátást, s azt a világot, amelyben a pénz még nem állt mindenek felett. Erre mondta Vlagyimir Putyin jó évtizede, hogy akinek nem hiányzik a Szovjetunió, annak nincs szíve, aki pedig helyre akarja állítani, annak nincs esze.

Varsótól Berlinen át Washingtonig a Szovjetunióról azonban egy másik Putyin-idézet jut a többség eszébe. Mégpedig az, amikor az orosz elnök honfitársai többségének szívéből szólva a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának nevezte a Szovjetunió széthullását. Ez a birodalmi nagyság utáni vágy rettegésben tartja a már a Szovjetunió szóra is össze-összerezzenő Nyugatot, amely Oroszországot örökre kicsinek és gyengének szeretné tudni. Olyannak, amelyet lehet oktatni, leckéztetni, s nem kellemetlenkedik folytonosan a szuverenitást emlegetve érdekeinek érvényesítésével. Mert hiába tartja magát a hidegháború győztesének, hiába látja, hogy az orosz GDP alig több mint Spanyolországé, a Kremlre mindig veszélyes alternatívaként nézett. Így aztán semmi sem hiányzott az euroatlanti tábornak kevésbé, mint hogy Oroszország magára találjon, nemzetet építsen, ha döcögve is, de elindítsa az eurázsiai térség integrációját s visszatérjen a globális porondra.

Gondolhatnák, hogy Andrej manapság kiugrik a bőréből. Pedig nem. Sikeresen alkalmazkodott a kapitalizmushoz, multiknál dolgozik jogtanácsadóként, az év nagy részét Berlinben vagy New Yorkban tölti, s már hallani sem akar a Szovjetunióról.