Kapnak havi 250 ezret, hátha nem isszák el

Az állástalan finneknek eszük ágában sincs felállni a fotelből. A segélyből is jól meg tudnak élni.

A feltétel nélküli alapjövedelem egyébként nem új gondolat. Először Thomas Paine brit származású politikus, gondolkodó 1795-ös, Agrárjog című röpiratában jelent meg. A Paine-féle elképzelés hátterét az adta, hogy szerinte a termőföld az emberiség közös tulajdona, ezért mindenkinek részesülnie kell a hasznából. Ebből következik, hogy koncepciója inkább a gazdag olaj- és földgázkészlettel rendelkező államok alapjövedelméhez hasonlítható. A gondolat a következő évszázadokban számtalan formában visszaköszönt, ám az alanyi jogon járó alapjövedelem széles körű bevezetésére eddig senki sem vállalkozott.

Angliában 1795 és 1834 között történt egy kísérlet: ott azoknak a családoknak a jövedelmét egészítették ki, amelyek a megélhetéshez szükséges összegnél kevesebbet kerestek. Az intézkedés társadalmi hatása katasztrofális volt, a kortársak az elszegényedés rendszerének nevezték. Az alapjövedelem munkanélküliekre gyakorolt hatását eddig egyetlen kísérlet sem tárta fel kellő alapossággal, így mind az ellenzők, mind a támogatók a szájuk íze szerint értelmezhetik az eredményeket. Ennek az állóháborúnak vethet véget a finn kísérlet.

A feltétel nélküli alapjövedelem hatásait nemcsak a finnek szeretnék feltárni. A hollandiai Utrecht egyetemén és a kaliforniai Oaklandben és Indiában is zajlanak kísérletek. Az Egyesült Államokban például száz családnak biztosítanak havi ezer és kétezer dollár közötti összeget. Svájcban népszavazást is tartottak a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetéséről, ám ott a pénzosztás ellenzői kerültek ki győztesen.

Az alapjövedelemről szóló vitáknak érdekes módon a brexit és Donald Trump megválasztása adott új lendületet. A fent említett választási eredményeket ugyanis sokan azzal magyarázzák, hogy Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban is egyre szélesebb az a társadalmi réteg, amelyikre a munkaerőpiacon már nincs szükség. Ők azok, akik az anyagi biztonság hiánya miatt szoronganak, ezért könnyen felülnek a populista szólamoknak.

Az alapjövedelem támogatói szerint ezeknek az embereknek a félelmeit lehetne oldani az ingyenpénzekkel. Vannak olyan vélemények is, amelyek szerint egyedül az alapjövedelem állíthatja meg a nyugati társadalmakat a kapitalizmus szakadéka felé vezető úton. Az ezt hangoztatók arra számítanak, hogy a technikai fejlődés eredményeképp a jövőben jóval kevesebb dolgozóra lesz szükség, ebből következik, hogy egyre többen szorulnak majd ki a munkaerőpiacról. Hamarosan eljöhet az idő, amikor a tétlen, létbizonytalanságban élő tömegek szavazatai döntenek a választásokon. Ők pedig azokat emelik hatalomba, akik a legszórakoztatóbb cirkuszt és a legtöbb kenyeret ígérik nekik.

Persze az alapjövedelemnek ellenzői is vannak. Szerintük elfogadhatatlan, ha az emberek egy része egy szalmaszálat sem tesz keresztbe a megélhetése érdekében, csak élvezi mások munkájának a gyümölcsét. Úgy gondolják, elvárható, hogy az emberek megdolgozzanak a maguk és családjuk anyagi boldogulásáért. Ők azok, akik a matematikát is segítségül hívják a vita eldöntéséhez. Azzal számolnak, hogy ha minden amerikainak évi tízezer dollárt juttatnának, az államnak több mint 3000 milliárd dollárt kellene kifizetnie, miközben a 2015-ös büdzsé kiadási oldalán 1100 milliárd dollárnyi összeg szerepelt. A 3000 milliárd a New York Times számításai szerint nyolcszorosa annak az összegnek, amit jelenleg szociális célokra fordít az amerikai kormány.

A skandináv országokban persze jóval drágább ellátórendszer működik, mint az Egyesült Államokban, főleg, ha hozzászámoljuk a költségekhez a bürokrácia fenntartását is. Ennek ellenére szinte biztosra vehető, hogy az alapjövedelem a skandináv államokban is többe kerülne, mint a jelenlegi szisztéma. Magyarországon sem lenne ez másképp. Nálunk a szociális kiadások a közel 17 ezer milliárd forintos költségvetés valamivel kevesebb mint negyedét teszik ki. Ezt a bő négyezer milliárd forintot nyilván nem lehetne teljes egészében szétosztani az ország lakói között, de ha valaki megtenné, akkor kevesebb mint havi 35 ezer forintot tudna fizetni fejenként. Ebben az esetben az államnak egy fillérje sem maradna a szociális rendszerre.

A fentiekből kitűnik: az ellenzők és a támogatók nézőpontjai igen távol esnek egymástól, és az sem biztos, hogy a finn kísérlet eredménye közelebb hozza őket egymáshoz. Abból ugyanis legfeljebb arra lehet majd következtetni, hogy miként hat az ingyenpénz az állástalanul maradt finn középosztálybeliekre. Ebből pedig hiba lenne általánosítani. Csak azért, mert valami Skandináviában beválik, még nem biztos, hogy Európa más tájain is működni fog.