Miközben Donald Trump közel-keleti, majd európai körútjára figyel a világ külpolitika iránt érdeklődő része – az amerikai elnök kedden rutinszerű látogatást tett, mondhatni kötelező gyakorlatot végzett Mahmúd Abbász palesztin elnöknél Betlehemben –, a szíriai háborúban sem szünetelnek a fontos mozzanatok. Amellett, hogy Oroszország, Irán és Törökország „deeszkalációs zónákra” épülő stabilizációs terve a nyugati fősodrú sajtó elhallgatásától övezve nagyban csökkentette az eddig több százezer áldozatot követelő harcok intenzitását, egyre inkább kidomborodik a konfliktus stratégiai tétje.
Hogy miről is van szó, arra egy múlt heti incidens irányította rá a figyelmet: a hivatalosan az Iszlám Állam (IÁ) elleni koalíciót vezető Egyesült Államok harci gépei csapást mértek Szíria délkeleti részén a damaszkuszi rezsim hadseregét támogató fegyveres csoport húsz járművéből álló konvojára. A Bádija térségében, az at-Tanf felé vezető úton történt légitámadásban nyolcan vesztették életüket, többségük azonban állítólag nem szír és nem reguláris katona volt. A Pentagon magyarázata szerint azért nyitottak rájuk tüzet, mert túlzottan megközelítették a szír–iraki–jordán hármas határhoz közel fekvő települést, melyet az amerikai és brit különleges erők bábáskodása mellett a Maghávír at-Thavra (A forradalom kommandósai) nevű milícia tart megszállás alatt, és félő volt, hogy a nyugati katonáknak és „partnereiknek” is bajuk esik. Bár a megadott távolság (29 kilométer) teljes mértékben kizárja, hogy ez igaz legyen (a szír csoportnak aligha lehetett olyan fegyvere, mellyel onnan csapást tudott volna mérni), a határozott ellenlépés rámutat, mi az valójában, amit az amerikaiak és szövetségeseik el szeretnének érni Szíriában.
Egyrészt a kurdokkal és a szunnita csoportokkal a terrorkalifátus „fővárosának”, Rakkának a felszabadítása után egy olyan kelet-, illetve északkelet-szíriai entitást hoznának létre, mely ha nem is azonnal, de hosszú távon folyamatosan politikai alternatívát kínálna a helyzetét orosz–iráni segítséggel stabilizáló damaszkuszi rezsimmel szemben. Másrészt – és az Egyesült Államok, valamint Izrael számára ez a legfontosabb – egy olyan sávot alkotna, amely elszigetelné a maradék Szíriát Iraktól, magyarán szólva elvágná az iráni–iraki-szír–libanoni „síita logisztikát”. Ma már kevesen emlékeznek 2015 májusára, amikor ugyancsak at-Tanf kézre kerítésével a szunnita szélsőséges Iszlám Állam elfoglalta az utolsó szír–iraki határátkelőt is, mely még a kormányerők kezén volt. Az említett „síita logisztikára” akkor mért csapással felgyorsult a máshonnan, más csoportok által is ostromlott damaszkuszi kormányerők hátrálásának, összeomlásának folyamata, ami következésképpen hozzájárult ahhoz, hogy 2015 szeptemberében Moszkva közvetlen katonai intervencióra szánja el magát szíriai védence mellett. Az elszigetelésben nem mellesleg kulcsfontosságú lesz még Dajr az-Zaur sorsának alakulása is, melyet hosszú évek iszlamista ostroma, elszigeteltsége ellenére nem adott fel a kormányhadsereg, orosz légihíddal, ejtőernyős teherdobásokkal „életben tartva”.
Ha az Iszlám Állammal, majd a helyébe lépő, immár nyílt nyugati támogatással büszkélkedő kelet-szíriai kurd, illetve szunnita arab entitással sikerül is elvágni Irán szárazföldi hozzáférését Szíriához, illetve Libanonban az Izrael ősellenségének számító Hezbollahhoz, ez még nem jelent teljes sikert. De nagyban megnehezíti úgy Teherán, mint Moszkva dolgát. Marad a drága és sebezhető légi utánpótlás, illetve a Fekete- és a Földközi-tengeren át a vízi, mely szintén nem kockázatmentes.
