Hétfő van, és még mindig nem tudjuk, hogy lesz-e megállapodás az uniós huszonhetek tanácskozásán Brüsszelben a hétéves költségvetésről és a gazdasági mentőcsomagról.
Egyet viszont biztosan láthatunk: a pénzek elosztása olyan kulcskérdés – mint az emberi viszonylatokban általában –, amelynek vitája kapcsán minden, az uniós országokat megosztó ellentét és törésvonal a felszínre jön és a maga kendőzetlenségében mutatkozik meg.
Így van ez most is: lassan fogynak a szép szavak és a diplomatikus megfogalmazások, és immáron az indulatok, az érzelmek, az egymással szembeni ellenszenvek is a felszínre jönnek.
Most látjuk igazán, hogy a nyugat- és észak-európai, illetve velük szemben a déli tagállamok között a gazdasági-pénzügyi érdekek mentén húzódik éles törésvonal, míg a nyugat- és észak-európai versus közép-európai, visegrádi országok között értékrendi szembenállás van. Ugyanakkor a déliek és a közép-európaiak között sincs feltétlenül egyetértés, mert ezt a viszonyt is terhelik egyszerre érdek- és értékellentétek is, bár az kétségtelen, hogy például a Kohézió Barátainak nevezett csoportban ezen országok érdekei összetalálkoznak. Visegrádiak és olaszok, visegrádiak és franciák egyes kérdésekben egyetértenek (előbbiek esetében ilyen a fukar négyekkel – hollandok, svédek, osztrákok, dánok – szembeni érdekalapú egyetértés, utóbbiak esetében az agrártámogatások fennmaradásában képesek együttműködni).
Mindezzel együtt a fukar négyek – akikhez közben Finnország is csatlakozott – vezető ereje, Hollandia már-már pökhendi, lekezelő módon lép fel Magyarországgal és a visegrádiakkal szemben, országunk megbüntetését követelve az állítólagos jogállamisági problémák miatt.
Jean Asselborn luxemburgi külügyminiszter pedig ma rádióinterjúban arról beszélt, hogy Orbán Viktor és a hozzá hasonló vezetők jelentik a legnagyobb veszélyt az unió jövőjére nézve, ezért itt a nagy alkalom, mondja: „most vagy soha! Orbán orra alá kell dörgölni a jogállamiság ügyét!”
Szóval, ez a harc legyen a végső Orbán és a visegrádiak ellen, vagy betörnek és megalkusznak, vagy távozzanak?
A fukar négyek egyébként az év elején már világossá tették az álláspontjukat: nem kívánnak több pénzt beletenni a közös költségvetésbe, ami most nem éri el a GDP-jük 1,1 százalékát sem, inkább ezt is csökkenteni akarják. Azt hangoztatták, hogy a szolidaritás nem a pénzről szól, hanem az értékek közös vállalásáról, és ebben a közép-európaiak szerintük nem partnerek. Magyarul: válság ide vagy oda, pénzt többet nem adunk, viszont cserébe elvárjuk, hogy a közép- és kelet-európai tagállamok vessék alá magukat a nyugat-európaiak által diktált értékeknek – például szeressük a migránsokat és engedjük be őket országainkba –, és akkor megvalósul a „szolidaritás”.
Márpedig ez nem egyenrangú felek viszonya: ez így az egyenlők és az egyenlőbbek orwelli világa, magyarul a Nyugat felsőbbrendűségének megőrzése a Kelettel szemben. Ezen az alapon nehéz lesz együtt maradni.
A pénzek elosztása tehát az igazság pillanata, s ez a pillanat világosan megmutatta és megmutatja, hogy az unió mind érdekeiben, mind értékeiben széttagolt és velejéig megosztott szerveződés.
Ez még akkor is egyértelművé vált, ha az Európai Unió ma este történetesen „már nem hasad tovább”, és most vagy később sikerül megállapodni valamilyen költségvetési és politikai kompromisszumban. Csak nehogy ez a kompromisszum, ami most vagy később megszületik, pusztán „fegyverszünet” legyen a huszonhetek között, s később – akár ősszel vagy hamarabb – újabb kardcsörtetés kezdődjön beláthatatlan végeredménnyel.
A 22-es csapdája a következő: az érdek- és értékellentétek mélyek és nagyon nehezen áthidalhatók, de mégis meg kell egyezni, bármilyen áron, mert különben szétesik az unió. Ebből az következik, hogy valakik érdekei és értékei sérülni fognak – mert ebben a kényszerű egymásrautaltságban ez elkerülhetetlen.
Vajon mi következik ebből logikailag a következő időszakra nézve?
