A kerékpározás Gyurcsánya

Nem is abban hasonlít Lance Armstrong Gyurcsány Ferenchez, hogy éveken át zsigerileg és halálos nyugalommal hazudott, majd lebukott, végül színvallásra kényszerülve megpróbált mártírrá válni.

Sokkal inkább abban, hogy amit tett, azzal mit szabadít a tettével felgyújtott „k.rva országra”. Akik azt mondják, ne említsük a két figurát egy lapon, hiszen egy levitézlett milliárdost mégsem lehet egy évtizedes világsztár sportolóhoz mérni, nem árt azzal az aprósággal tisztában lenniük: sosem tudjuk meg, mire lett volna képes Armstrong, ha valóban tiszta testtel és lélekkel ül drótszamárra. Még abban is hasonlítanak, hogy a lebukás után mindketten vörös szőnyegen végigmasírozva ülhettek be a kényelmes fotelba a kamerák elé, hogy megmagyarázzák, amit nem lehet.

Lance Armstrong gazdag és kacskaringós eddigi életének most vége van: eltiltották minden olyan sporttól, amely aláírta a nemzetközi doppingmaff ööö drogellenes szövetség chartáját. Ám minden, magát komolyan vevő sportversenyszervezőnek legalább át fog futni az agyán, milyen feltételekkel várja az indulókat az általa szervezett megmérettetésen, és egyáltalán ne csodálkozzunk, ha Armstrong mint sportoló 2013-tól az ellehetetlenülés miatt megszűnne létezni. Illúzióink persze ne legyenek, iszonyat nagy médiaértéke lesz minden olyan eseménynek, amelyet a sárga karkötős amerikai neve fémjelez, és sokan fognak még meggazdagodni belőle – biztosan lesz róla egy-két játékfilm, néhány interjúkötet, önéletrajznak szánt hazugsággyűjtemény.

Mert Lance Armstrong mostantól – nagyon, de nagyon fájó ezt leírni – tökéletesen hiteltelen. Hiteltelen a miatta csak „nyúlnak” (felvezetőnek) használt, alá dolgozó kerékpáros csapattársak szemében, akiknek megy a kukába életük tíz legjobb éve. Hiteltelen a hobbikerékpárosok szemében, hisz egy eddig sportteljesítménynek hitt – hihetett – eseménysorról kiderült, hogy a legelejétől a legvégéig semmi más nem volt, mint legfeljebb egy gyönyörű álom. Hiteltelen minden szabadidő-sportoló szemében, aki a boltban teljes nyugalommal pakolja a kosárba az izotóniás vagy energiaitalokat a szombat délutáni normafázáshoz, „tudván”, hogy ettől mennek a jók is jobban. És igen, hiteltelen a rák ellen küzdők szemében is: egy emberek tucatjait éveken át egzisztenciálisan fenyegető gépnek éppen egy-két haveri orvoscsoport megkenése esett volna nehezére, miközben újjáépítik a testét minden idők legprofesszionálisabb doppingprogramjához?

Armstrong (igen, a rá használható szavak elfogytak, „sportoló”, „kerékpáros” többé már nem alkalmazható rá) „beismerő” tévényilatkozatában éppen ezért érthetetlen az a rész, amikor arról beszél, hogy élete második leglesújtóbb pillanata volt, amikor le kellett mondani rákellenes alapítványának vezetéséről. Lance! Még jó, hogy le kellett mondanod, hijj, a hétszázát neki! Ki tudja, de most komolyan, hogy még milyen hazugságokon alapul az egész rákhistóriád, hogy mennyire a jogosulatlanul szerzett, egyébként felesleges pénzednek is csak egy kis része ment az alapítványba?

Lance Armstrong példája megint ablakot nyit arra a közhelyre, hogy nincs profi sport dopping nélkül. Tényleg, gondol ilyenkor arra valaki, hogy vajon mi van Phelps kedvenc ételében, abban a bizonyos, gyakran fogyasztott pizzában (első kézből származó információm, hogy Phelpsre külön főztek a londoni olimpiai faluban), hogy tovább ne gondoljuk véletlenül se – miért csak Phelps élhetne professzionális módon (még nem) tiltott eszközökkel a legnagyobb úszók közül?

Ezekben a napokban felerősödnek továbbá azok a hangok is, melyek szerint az egész doppingellenes küzdelem felesleges, tudomásul kell venni, hogy ilyen a világ, és kész. Lance Armstrong ezt az interjúban úgy fogalmazta meg, hogy azért nem érezte magát csalónak, mert nem szerzett előnyt a vetélytársakkal szemben, a technológiák és a szerek minden bringásnak, így az egész cécó gyors lezárását követelő, kétszeres Tour-győztes Alberto Contadornak is a rendelkezésére állnak (használják is, legyünk nyugodtak) – hogy miért ne vegyük be a cumit most se? Egy doppingos Tour-siker után már nagyobb stábot tudsz etetni és függővé tenni, mint nullával. Kettővel nagyobbat, mint eggyel. Öttel nagyobbat, mint néggyel. Értjük, ugye.

Akik még életükben nem ültek bringán, azoknak is hordoz fontos üzenetet ez az egész. Lance Armstrong léte megerősítette és bebetonozta az értékválság új századát, ahol a példakép, a sztár és a celeb rokonértelmű szavak. Ha tényleg a pozitívumot keressük a történetben, talán ott kellene kapirgálnunk, hogy a nagy mércének számított Lance végleges bukása után az Armstrong-mezért, -könyvért, -karperecért pénzt adóknak most „eggyel” több lehetőségük lesz arra, hogy megtalálják a követendőt a szomszéd bácsiban, a gonosz anyósban, a zabolátlan tanítványban, a semmirekellő gyerekben, a költőben, a papban, a hómunkásban, a vitapartnerben. Tehát keresni, amit és ahol érdemes. Ennek a folyamatnak, már előre szólok, nem lesz a barátja a már most a triatlonozást tervezgető Lance Armstrong, mondjon most bármit is. Hogy most is hazudik, kikövetkeztethető abból, amit és amikor Oprah-nak mondott. Ha 2005 óta tiszta, miért is kellett a színvallással 8 évet várni?