A kerékpározás Gyurcsánya

Nem is abban hasonlít Lance Armstrong Gyurcsány Ferenchez, hogy éveken át zsigerileg és halálos nyugalommal hazudott, majd lebukott, végül színvallásra kényszerülve megpróbált mártírrá válni.

Armstrong (igen, a rá használható szavak elfogytak, „sportoló”, „kerékpáros” többé már nem alkalmazható rá) „beismerő” tévényilatkozatában éppen ezért érthetetlen az a rész, amikor arról beszél, hogy élete második leglesújtóbb pillanata volt, amikor le kellett mondani rákellenes alapítványának vezetéséről. Lance! Még jó, hogy le kellett mondanod, hijj, a hétszázát neki! Ki tudja, de most komolyan, hogy még milyen hazugságokon alapul az egész rákhistóriád, hogy mennyire a jogosulatlanul szerzett, egyébként felesleges pénzednek is csak egy kis része ment az alapítványba?

Lance Armstrong példája megint ablakot nyit arra a közhelyre, hogy nincs profi sport dopping nélkül. Tényleg, gondol ilyenkor arra valaki, hogy vajon mi van Phelps kedvenc ételében, abban a bizonyos, gyakran fogyasztott pizzában (első kézből származó információm, hogy Phelpsre külön főztek a londoni olimpiai faluban), hogy tovább ne gondoljuk véletlenül se – miért csak Phelps élhetne professzionális módon (még nem) tiltott eszközökkel a legnagyobb úszók közül?

Ezekben a napokban felerősödnek továbbá azok a hangok is, melyek szerint az egész doppingellenes küzdelem felesleges, tudomásul kell venni, hogy ilyen a világ, és kész. Lance Armstrong ezt az interjúban úgy fogalmazta meg, hogy azért nem érezte magát csalónak, mert nem szerzett előnyt a vetélytársakkal szemben, a technológiák és a szerek minden bringásnak, így az egész cécó gyors lezárását követelő, kétszeres Tour-győztes Alberto Contadornak is a rendelkezésére állnak (használják is, legyünk nyugodtak) – hogy miért ne vegyük be a cumit most se? Egy doppingos Tour-siker után már nagyobb stábot tudsz etetni és függővé tenni, mint nullával. Kettővel nagyobbat, mint eggyel. Öttel nagyobbat, mint néggyel. Értjük, ugye.

Akik még életükben nem ültek bringán, azoknak is hordoz fontos üzenetet ez az egész. Lance Armstrong léte megerősítette és bebetonozta az értékválság új századát, ahol a példakép, a sztár és a celeb rokonértelmű szavak. Ha tényleg a pozitívumot keressük a történetben, talán ott kellene kapirgálnunk, hogy a nagy mércének számított Lance végleges bukása után az Armstrong-mezért, -könyvért, -karperecért pénzt adóknak most „eggyel” több lehetőségük lesz arra, hogy megtalálják a követendőt a szomszéd bácsiban, a gonosz anyósban, a zabolátlan tanítványban, a semmirekellő gyerekben, a költőben, a papban, a hómunkásban, a vitapartnerben. Tehát keresni, amit és ahol érdemes. Ennek a folyamatnak, már előre szólok, nem lesz a barátja a már most a triatlonozást tervezgető Lance Armstrong, mondjon most bármit is. Hogy most is hazudik, kikövetkeztethető abból, amit és amikor Oprah-nak mondott. Ha 2005 óta tiszta, miért is kellett a színvallással 8 évet várni?