Magyarországon szokatlan dolog, hogy valaki kész regénnyel pattan elő anélkül, hogy előtte publikált volna.
– Diákkoromban elég sokat írtam mindenféle műfajban, de nem közöltem szinte semmit. Elkövettem azt a hibát, hogy a legnagyobbak műveihez mértem őket, s így az eredetiségre, tökéletességre törekvés igénye megakadályozta nyilvánosságra kerülésüket. Három drámámat azonban sikerrel játszották amatőr színpadok. A regényt régóta érleltem, de kellett a távolság az élmény és a megírása között, egészen pontosan tizennyolc év. Vannak, akik az átlagos utat járják, folyamatosan publikálnak, és egyre jelentősebb alkotásokat tesznek le az asztalra. Persze az én esetem sem szokatlan az irodalomban – számtalan író kezdett felnőtt fejjel publikálni.
– Hogyan lehet Ottlik után regényt írni egy kollégium életéről?
– Provokatív a kérdés, a válasz is olyan lesz. Van egy jó hírem: Ottlik után is lehet iskolai témájú regényt írni! Ottlik Géza nem mesélt a kádári korszak egyházi gimnáziumáról, mint ahogy mi sem ábrázolhatjuk ma igazán hitelesen a kőszegi katonai alreál Horthy-rendszerbeli miliőjét, esetleg történelmi regényként. Ilyen szempontból Ottlik világát is meghaladta az idő, esztétikai értelemben persze nem, ő klasszikus, az Iskola a határon pedig csodálatos remekmű. Minden emberöltő újrafogalmazza azonban a világot. Egyébiránt az iskolai regények mind különbözőek: a Törless iskolaévei, A város és a kutyák, az Abigél, a Holt költők társasága, a Légy jó mindhalálig!, a Zabhegyező, az Akkor májusban esett a hó, és sorolhatnám.
– A Kollégium blues első ránézésre generációs műnek tűnik. Említetted, hogy a cselekményt elcsúsztattad pár évvel a valós időszakhoz képest.
– 1980–84 között éltem a debreceni kollégiumban, akkor még nem hittük, hogy bármi is megváltozhat, bezártságot és kilátástalanságot éreztünk. A szereplőim azonban a ’87–88-as tanévben elevenednek meg, akkoriban már látszottak az előjelek, bár a fordulat lehetőségéről a többségnek még csak sejtelme sem volt. Dramaturgiai szempontból jóval izgalmasabbnak tartom ezt a korszakot. A mi nemzedékünk – a nagyjából 1962–73 között született társaság – az államszocializmus egyre kellemesebbé váló atmoszférájú időszakában eszmélődött, a világlátásunk különbözik az előttünk járókétól, de az utánunk menetelőkétől is.
– Miben különbözik a nemzedékek karaktere?
– A szabadságfokban például voltak különbségek az egymást követő nemzedékek közt. A „generációk” körül azonban akkora a zűrzavar, oly nehezen definiálható dolog ez, hogy minél kevesebbet mondunk róla, annál jobb – lásd a nagy- és kisgeneráció vicces kategóriáit. Egy valamit azért kiemelnék mint nemzedéki élményemet: mi mindkét rendszer iskoláját kijártuk, nagyrészt ez képezi tapasztalati tőkénket is, s ezt egész életünkben magunkkal visszük.
– A regényedben szokatlan részletességgel, szinte dokumentarista módon írod le a kollégiumi életet, a berendezést, a szabályokat. Miért?
– A debreceni kollégiumban sok évszázad értékei halmozódtak föl. Ebből a hagyományból szerettem volna valamit megmutatni, hogy aki olvassa, azt érintse meg a történelem, a hely szelleme. Csak így tudtam elmesélni.
Bemutató a Várban. A Kollégium blues bemutatója ma 17 órakor lesz a budai Várban, a Magyar Kultúra Alapítvány Deák Termében. A könyvet Győri János tanár-irodalomtörténész ajánlja. Közreműködik Kaszás Gergő színművész, a háziasszony Badacsonyi Ildikó lesz.
