Hogy meghallja a világ

Illés Sándor író, újságíró 1950-től mindmáig a Magyar Nemzet főmunkatársa. Írásai azokban a korszakokban is megjelentek lapunkban, amikor a szakma és a rendszerváltozás kihívása 1992– 93-ban a veszprémi Új Hírek főszerkesztői posztjára rendelte. Az 1914. február 12-én, Temerinben született alkotó zombori újságíróként elsők között köszöntötte vezércikkben 1940. április 11-én a Délvidékre bevonuló magyar csapatokat. Megszámlálhatatlanul gazdag újságírói, harmincöt kötetnyi írói életművében mindig a sors és a történelem üldözöttjeiért emelt szót.

Mivel egy harmincöt kötetes írói, s egy több mint ötvenéves újságírói életműről lehetetlen egy beszélgetésben képet adni, arra kértük Illés Sándort, szóljon a Miképpen mi is megbocsátunk című legújabb regényéről. Az író a sors és a történelem groteszk játékának tulajdonítja a tényt, hogy vadonatúj kötete, amelynek címét a miatyánkból kölcsönözte, valójában húsz esztendeje született munka. Vallja, hogy ő egy élő fekete doboz, aki megőrzi magában mindazokat a történéseket, amikre rajta kívül már senki nem emlékszik. Számos kéziratot tart ma is a fiókjában, amelyeket először a Rákosi-, majd a Kádár-diktatúra cenzúrája nem engedett megjelenni. – Én dacos ember voltam már gyermekkoromban is,felnőtt fejjel megmaradtam csak azért is típusú embernek, és megírtam a könyveimet, amelyek kiadására a szocializmusban remény sem volt – mondta Illés Sándor. Nem jelenhetett meg az öregségtől való félelem könyve sem. Az emberek Illés Sándor szerint szinte kivétel nélkül várják a nyugalom éveit, amikor már nem kell bejárni a munkahelyre, akkor kelnek föl, amikor csak akarnak, annyit sétálhatnak, amennyi csak jólesik. Minderről addig álmodozik az ember, amíg egyszer csak ünnepélyesen odahoznak neki egy bronzszobrot vagy egy tányért a munkatársai, s finoman, ám végérvényesen megköszönik neki eddigi közreműködését. Ebben a pillanatban az ember megszédül, s úgy érzi: kézzelfogható közelségbe került az elmúláshoz. Mondjuk ki: a halálhoz. Az öregségtől érzett félelem három napig tart, ezt a három napot Illés Sándor Messze még az este címmel írta meg.
Visszatérve a frissen megjelent Miképpen mi is megbocsátunk című regényre, a mű azt a borzalmas korszakot idézi föl, amikor a hitleri Németország megszállta Magyarországot, és elkezdték deportálni a zsidókat. A mű főszereplője, Sára asszony visszatér Auschwitzból két leánya nélkül. Nem nyugszik bele a sors rendelésébe, átzarándokolja egész Németországot, s hosszú esztendőkön át keresi gyermekeit, míg végül talál egy testvérpárt, amelynek tagjai a születési adatok nyomán akár az ő leányai is lehetnének. Az anyai szeretet eposza ezután forrósodik föl. Az asszony végül megtalálja a nyugalmat a szeretet erejében, vélt vagy valódi unokái elfogadják őt. Bedő György, a Kairosz Kiadó igazgatója rendezte a művet sajtó alá, aki bevallotta, hogy nem tudta könnyek nélkül végigolvasni e nagyszerű könyvet.
Az újonnan megjelent kötet híven illeszkedik a Sirató, az Irgalom nélkül, az Akiért nem szólt a harang című Illés Sándor-kötetek folyamába. E nemzeti- és nemzetközi szocializmus bűneit megörökítő művekben az író konkrétan is megtörtént eseményeket emel magas szintű irodalmi alkotássá. Különböző vészkorszakok áldozatainak sorsát ismerhetjük meg belőlük, bácskai, anyaországi zsidó és keresztény magyarok, faji alapon kitelepítésre ítélt svábok sorsát. Az író mindig is hű maradt ars poeticájához: bűn hallgatni. Kiáltani kell minél hangosabban, hogy meghallja a világ.
A Kairosz Kiadó vállalkozik arra, hogy sorra megjelenteti Illés Sándor fiókba rejtett műveinek sorozatát. „Nyilvánosságra kerül hát a bennem lévő fekete doboz megannyi titka” – tűnődik Illés Sándor. Befejezésül elmondja, hogy betegsége öt éve a lakáshoz és az íróasztalhoz köti, de a Magyar Nemzetben megjelent tárcái és rádiós jegyzetei azóta sem maradnak el.